Kedven bolygónk - mert ezen élünk - óceánjai, tengerei pocsék állapotban vannak. A kéklő vízfelszínen sok helyütt óriási szemétszigetek úsznak, és ha ez nem lenne eléggé gond, a vízfelszin alatt egyre inkább pusztul a vízi élővilág.

Az utóbbi meglehetősen katasztrofális gond. Nem egyszerűen arról van szó, hogy majd az unokáink nem láthatják a csodálatos halakat (és nem értik majd, hogy mi volt anno ez a cápa hisztéria), hanem a bolygó legnagyobb ökoszisztéimái az összeomlás szélén állnak, ami masszívan kihathat akár már a mi életünkre is. Egyrészt azzal, hogy a halállomány elapadása komoly élelmiszer hiányt eredményezhet majd a már nem is annyira távoli jövőben, másrészt azzal, hogy a bolygó legnagyobb felületének élővilága már mostanra is képtelenné vált a légkörbe kerülő széndioxid szükséges mértékű kivonására.

Forrás: https://www.lokal.hu/2016-08-az-emberiseg-elhasznalta-a-fold-eroforrasait/

Ez utóbbiról ugyanis hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Miközben kézzel - lábbal szidjuk a széndioxid kibocsájtást - majd autóba pattanunk és elmegyünk egy nukleáris energia elleni tiltakozásra - addig hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az emberi széndioxid termelés nagy részét képesek lennének gond és károsodás nélkül elnyelni a tengerek, ha egészséges állapotban lennének.

Ám nincsenek, és ennek legfőbb oka a túlhalászás, ráadásul ez részben olyan technológiával - fenékhálós halászat - amely a tengerfenék élővilágát is erősen rongálja, pusztítja, még ha az utóbbit részben be is tiltották. 

A problémára egyszerűnek tűnik a megoldás: halászati tilalmi övezetek, tengeri, óceáni nemzeti parkok, rezervátumok kijelölése, illetve az ipari halászat részleges vagy teljes betiltása. Néhány ország részben meg is lépte ezeket, azonban a tengerek és óceánok felületének csak kis - ám kétségtelenül fontos - részét érintik ezek az intézkedések.

Ám ez a fajta megközelítés aligha jelentheti a végleges megoldást. Egyrészt a tilalom fenntartása egyáltalán nem egyszerű, valójában a hadiflották folyamatos aktivitását igényli, amit viszont nem minden ország engedhet meg magának. Így aztán sokszor a civil szervezetek, tudósok együttműködésére van szükség, ami szép dolog, ám a természettudósoknak pl. jobb hasznát vesszük, ha a vizi élővilágot térképezik fel és dolgozzák ki a helyreállítás lehetőségeit, mintsem ha illegális halászhajókra vadásznának. A civil szervezetek tevékenysége jó dolog, de csak akkor és ott működik, ahol a kormányzat hajlandó velük együttműködni. És lássuk be, nem kell afrikáig menni, ha olyan kormányt keresünk, amely nem szereti annyira a civil szervezeteket.

Másrészt az ipari halászat tiltása is elentmondásokkal jár. Egyrészt ez azt jelenti, hogy sokszor mesterségesen konzerváljuk az adott területen élők életmódját, akár annak ellenére is, hogy ők bizony - a tévében bemutatott kevesek kivételével - szeretnének másképp, többnyire jobban élni. Hiszen ipari halászat nélkül a helyben lakóknak - ha halat akarnak enni - akkor is ki kell menniük halászni, ha amúgy már másból szeretnének élni (pl. a turisták ellátásából). Másrészt az ipari halászaton - megfelelő szabályozás mellett - jobban megkövetelhető a környeztevédelmi előírások betartása, hiszen ők egyrészt kénytelenek regisztrálni a tevékenységüket, másrészt megengedhetik maguknak azokat a drágább technológiákat, amellyel biztosítható, hogy csak az adott mennyiségű és méretű halat emeljék ki a vizekből. Harmadrészt az ipari halászítnak több országban is jelentős szerepe van a lakosság ellátásában, és ha ezekben az ellátás elakadása miatt élelmiszer hiány, illetve élelmiszerár infláció alakul ki, akkor bizony az polgárháborúkhoz illetve tömeges migrációhoz vezethet (eddig legalábbis mindig ez történt ilyen esetben).

Harmadrészt alapvető - talán épp ezért oly gyakran elkövetett - hiba szembeállítani egy ágazat különböző szereplőinek érdekeit. Ez ugyanis a süketek párbeszédéhez, továbbá a tiltások bevezetése esetén a politikusok és a hivatalok megvesztegetéséhez, korrumpálásához vezet, így a bevezetett tiltások, korlátozások csak kevéssé, vagy egyáltalán nem érvényesülnek. Vagy épp nem is maradnak fenn.

Nem mintha a tengeri, óceáni nemzeti parkok nem lennének hasznosak. Valójában ezek kijelölése, a használat korlátozásának, tilalmának fenntartása alapvető részét kell, hogy képezze a tartós és megnyugtató megoldásnak, mert a tengeri - amiképp a szárazföldinek is - élővilágnak szüksége van olyan térségekre, ahol szabadon, emberi beavatkozás nélkül létezhet, újulhat meg, és amelyek segíthetnek a távolabbi területek élővilágának a megújításában. Ilyen védelem kell az ívó és nevelőhelyeknek, továbbá azon térségeknek, ahol veszélyeztetett, kihalás szélén álló fajok élnek.

Ugyanakkor a tartós megoldás csak úgy képzelhető el, ha az kielégíti mind a környezeti értékeket, mind a végfogyasztók, mind az ipari és a hobbi/életmód halászat érdekeit és az sem baj, ha eközben megteremti mindazon forrásokat, amelyből a bevezetett szabályok, korlátozások és tilalmak betartása szükség esetén kikényszeríthető.

Ehhez viszont azt kell megértenünk, hogy mi is a probléma lényege. A túlhalászat, az ipari halászok kapzsisága nyilvánvalónak tűnhet, ám ez a kérdéseknek, a miérteknek csak az első lépcsőfoka. Hiszen a halászoknak - legyenek azok akár hobbi/életmód akár ipari halászok - is alapvető érdeke lenne egy bővebb, gazdagabb halállomány. Így ugyanis kevesebb munkával emelhetnék ki ugyanazt a mennyiségű halat. Valójában az ipari halászok többsége sem nem gazdag, sem nem él könnyű életet, hiszen sokszor igen messzire kell elhajózni a megfelelő fogás érdekében.

Valójában nem önmagában a nagy léptékű halászat a probléma oka, hanem az, hogy a legtöbb halászhely már képtelen olyan mértékű regenerációra, amilyen mértékben azt lehasználják. Valójában ha valaki utánanéz, akkor azt tapasztalhatja, hogy az afrikai válságok, a kalózkodás és a tengeri élőhelyeken folyó ipari halászat eléggé erősen összefonódott. A halászhelyeket a halászflották időről - időre alaposan kimerítik, így a helyi halászok - akik képtelenek más halászhelyekre váltani - kalózkodásba fognak, miközben az ipari halászflották más, dúsabb halálománnyú vizekre hajóznak. A kalózok elkezdik zavarni a nemzetközi tengeri kereskedelmet, ami politikai feszültségekhez, politikai válságokhoz vezet. Elkezdenek megjönni a hadihajók, néhány kalózt elkapnak, mások értenek a leckéből és inkább a szárazföldi fegyveres csoportokhoz vagy a szülőföldjüket elhagyókhoz csatlakoznak. Mindkettő növeli a politikai feszülstégeket. Eközben azonban - mivel egy rakás hadihajó közelében nem érdemes egy kimerült halászhelyen halászni - a tengeri élővilág némileg regenerálódik, ami visszavonja a helyi és az ipari halászokat. És a kör kezdődik elölről...

Így a valódi kérdés az, hogy miért nem marad a halászat mértéke a tengeri élővilág regeneráló képessége alatt? Mondhatnánk, hogy az afrikai és sok keleti ország gyenge államisága miatt - nincsenek szabályok, vagy képtelenek azok érvényre juttatására - ám a fejlett államok felségvizeiben sincs jobb állapotban az élővilág. A kérdésre sajnos már régóta, legalább Adam Smith óta ismert a válasz, amit a közgazdaságtan úgy ismer, mint a közlegelők tragédiája.

Mi is ez? Lényegében annyi, hogy ha van egy bárki által hozzáférhető erőforrás - az eredetiben egy közlegelő, a bejegyzés szempontjából egy halászhely - aminek nincs tulajdonosa, aki a jövedelme, vagyona maximalizálásában lenne érdekelt, akkor az erőforrást - közlegelőt, halászhelyet (vagy épp parkolóhelyet a plázázák alatt) - túl fogják használni, le fog romlani és el fogja veszíteni az értékét. Ennek oka, hogy mindazok részéről, akik hozzáférnek az erőforráshoz az egyetlen ésszerű döntés az, ha ők maguk minél inkább kihasználják azt és az erőforrás újratermelésébe minél kevesebbet fektetnek be. Ennek oka pedig még egyszerűbb: mivel a használatnak nincs valós - a használattal és a regenerációs igénnyel arányos - költsége, ezért azt az erőforrást amit az egyik szereplő nem használt ki, azt más fogja kihasználni. Ha befektet az erőforrás fejlesztésébe, akkor pedig azt kockáztatja, hogy annak hasznát más fölözi le, viszont az illető a költségeből nyilván nem fog részt vállalni.

A tengeri halászhelyekre lefordítva ez azt jelenti, hogy minden nagyobb halászhajónak és halászflottának az az érdeke, hogy minél több halat fogjon ki az adott halászhelyről a leheteő legrövidebb idő alatt. Ugyanis ha ő környezettudatosan visszafogja a tevékenységét, az nem jelenti azt, hogy mások is azt tennék, így a halászhely ugyanúgy le lesz merítve, csak a halászatból származó bevétel és nyereség nem az ő, hanem valaki más számláján fog megjelenni.

A fő ok az, hogy hiányzik egy nagyon fontos szereplő a rendszerből: valaki, aki pénzben mérhető hasznot akarna húzni az erőforrás fenntartásából, megújításából, netán fejlesztéséből. Ha van ilyen szereplő - legyen a neve: tulajdonos - akkor az ő érdeke az erőforrás jövedelem termelő illetve forgalmi értékének növelése. Az előbbi révén rendszeres bevételre tehet szert, az utóbbival pedig vagyont halmozhat fel, amelyet szükség esetén - vagy épp a gazdasági tervének megfelelően - értékesíthet. A tulajdonos éppen ezért jellemzően korlátozza a tulajdonának a használati jogát (pl. csak ő, vagy a vele leszerződött, az általa szabott árat megfizetni hajlandó bérlő használhatja), továbbá - ha megvan erre az erőforrása és a szükséges tudása - fejleszti a tulajdonát, növeli annak értékét.

A profitorientált tulajdonos megjelenésével az erőforrás használójának (ha az nem esik egybe a tulajdonossal) a viselkedése is megváltozik. Egyrészt azonnal szól a tulajdonosnak és a hatóságoknak, ha a tulajdont más is használja, hiszen az neki kárt okoz. Így viszont maga is aktívan közreműködik a tulajdon értékének megőrzésében, növelésében. Ám nem csak ezzel. Ha érdemben bízhat a befektetései megtérülésében, akkor maga is beruházhat a tulajdon értékének fejlesztésébe. Pl. egy tengeri halászhely esetében maga is tengeri kertészeket - senki ne röhögjön, tényleg van ilyen! - fogadhat fel a növényvilág helyreállítása, bővitése érdekében, ami persze segíti a halpopuláció fejlődését. Így ugyanis növelheti a bevételei és a kiadásai közötti különbséget - az előbbi javára. Mindamellett mivel a bérleti szerződése konkrét értékkel bír, így érdekeltté válik a tulajdonos illetve az állam által bevezetett szabályok betartásában. Azok be nem tartása ugyanis a bérleti, a tulajdon használati jogát veszélyeztetné.

Igen, sajnos itt is igaz: a kapitalizmus és a világ fejlődése által okozott problémákra az egyetlen reális, valóban működő válasz a tulajdonjog kiterjesztése. A világ óceánjainak és tengereinek az élővilága csak akkor fog talpra állni, ha legalább a sekély, part közeli vizek magántulajdonba kerülnek, és a tulajdonosok jogait következetesen védi az állam. Cserébe viszont azok - mivel a tulajdonuk számukra jövedelmet termel - adót fizetnek az államnak, amely így hozzájut mindazon erőforrásokhoz, amelyek szükségesek egyrészt a magántulajdonban lévő, másrészt a tengeri nemzeti parkok valamint - ha ezek kialakítása elengedhetetlen - a közösségi halászati területek védelmére.

Ha ez nem törénik meg, akkor a tengeri élővilág pusztulása tovább fog folytatódni és a közlegelők tragédiáját - mint tanmesét - a közgazdászok kénytelenek lesznek átnevezni a halászhelyek tragédiájára. Viszont ha meglépjük ezt a szükségszerűen népszerűtlen lépést, akkor nem csak a tengeri élővilág kap egy újabb esélyt, hanem a bolygónkat túlmelegítő széndioxid egy részét is kivonhatjuk a légkörből (tengeri növények és állatok lesznek a széndioxidból).

Persze felmerülhet a kérdés, miért ne tölthetné be a tulajdonos szerepét az állam? A következő blogbejegyzés erről fog szólni. :)