Az ellenzék kevés kivétellel egységesen többkulcsos adórendszert akar, ígér a választóinak. Indokuk erre roppant egyszerű, az egykulcsos adót a kormányzat vezette be, ja nem, az progresszív adórendszer igazságosabb. Igazságosabb, mert így a szegények kevesebb adót fizetnek, esetleg egyáltalán nem fizetnek, míg a gazdagok kifizetik a különbséget. Hogy ez mitől igazságos? Őszintén szólva fogalmam sincs. Az egykulcsos adó esetén is több adót fizetnek a magasabb, mint az alacsony jövedelműek, csupán arányosan és nem aránytalanul többet. Vagyis egykulcsos adórendszerre is igaz a közszolgáltatások keresztfinanszírozása: azokat – pusztán a számuknál fogva – jobbára az alacsonyabb jövedelműek veszik igénybe, de nagyobbrészt a magasabb jövedelműek fizetik.
Az adórendszer politikai hatásai is megérnek egy misét, akarom mondani cikket, de jelen írásomban egy másik kérdést járok körbe: hogyan hat az adórendszer magukra a munkavállalókra és a munkaadókra?
A válasz egyszerűnek tűnik és az ellenzék ezt is kommunikálja. Egykulcsos adó esetén mindenkinek azonos arányban kell adót fizetnie, így az alacsonyabb jövedelműek rosszul, míg a magasabb jövedelműek jól járnak vele. Ennek oka, hogy az alacsony jövedelműek adóterhelése magasabb (mert létezik), mint egy többkulcsos adórendszer esetén, ha abban van adómentes jövedelmi kulcs. A magas jövedelműek viszont kevesebb adót fizetnek, mint egy többkulcsos adórendszer esetében, mivel az ő adókulcsuk alacsonyabb, mint abban lenne (azonos állami adóbevétel esetén).
Akkor ezen nincs is mit tovább vizsgálni, a szegények, az alacsony jövedelműek a többkulcsos adóval járnak jól. Le is zárhatnánk a kérdést ezzel, ám van egy pár apróság, amin érdemes még elgondolkodni. Ez pedig a gazdaság dinamikus volta.
A gazdaság ugyanis mindig változik. Vagy nő, vagy csökken, ugyanazon értéken nem szokott lenni. A jövedelmek is ugyanígy tesznek, ha egyéni szinten vannak is hosszabb állandó jövedelmű időszakok. Ez azt jelenti, hogy optimális – és normális – esetben az alacsony jövedelműek jövedelme is átlépi az adóztatás határát, így nem adózóból adózókká válnak.
Ilyenkor felmerül a politika részéről a kérdés: megemelje az adósávokat? Ha megteszi, úgy adóbevételektől esik el, és nem csak az esetleges minimálbér emelés által generált bevétel növekedés esik ki. Ha az adóbevételekre szüksége van, akkor két dolgot tehet. Az egyik, hogy nem nyúl az adósávokhoz és hagyja azokat elinflálódni és értelmetlenné válni. A másik lehetőség, hogy – szokás szerint – a magasabb jövedelműekkel fizetteti meg a jótékonykodás árát, új adósávok bevezetésével, vagy a legfelső adósávhoz tartozó adókulcs növelésével. Így viszont az történik, hogy a többkulcsos adórendszer alapjául szolgáló társadalmi szolidaritás gyengül meg.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell látnunk, hogy vannak bizonyos törvényszerűségek a jövedelmek társadalmon belüli eloszlásában. A törvényszerűség pedig nem más, mint az egyén saját jövedelemtermelő képességé történő befektetése. A legalacsonyabb jövedelműek jellemzően sem szakképzettséggel, sem érettségivel nem rendelkeznek. Az általános és középiskolában – talán a környezet hatásai miatt, talán saját döntésükből – ezek az emberek nem a tanulással tűntek ki, nem tettek szert a munkaerő piacon értékes képességekre.
A magas jövedelműek ezzel szemben a másik véglet. Nemcsak végigtanulták az általános és középiskolát, hanem azt követően főiskolai (manapság: Bsc) vagy egyetemi (Msc) végzettségre is szert tettek, vagyis az érettségi után még legalább 3-5 évet a tanulással töltöttek, nem jövedelemszerzéssel. Emellett esetleg kapcsolatokat is építettek, tudományos kutatást folytattak, vállalkozást alapítottak, stb. Vagyis eléggé szokatlan szórakozási formákat választottak. (Aki azt hiszi, hogy a főiskolások és az egyetemisták csak buliznak és drogoznak, akkor az még nem járt ilyen intézményben. Igen, van bulizás is. És olyan is van, hogy napi 10-12-16 órát kell tanulni, beadandót készíteni. Nem csak a vizsgaidőszakban. De valamit valamiért.)
Nemcsak ez a különbség. Az utóbbi csoport ugyanis azzal is tisztában van, hogy miért magasabb a jövedelme. Éppen ezért el is várja, hogy a befektetése megtérülhessen, éppen ezért az alacsonyabb jövedelműek iránt érzett szolidaritásának is vannak határai, és ha az adórendszer nem teszi lehetővé a befektetése megtérülését, akkor már gyorsan csökkenni fog a szegények iránti együttérzése. Így vagy olyan pártot támogat, amely neki kedvez, vagy megpróbálja – többnyire törvényesen! – optimalizálni az adóját, vagy egyszerűen lelép egy olyan helyre, ahol megbecsülik a tudását. Vagyis összességében hamar komoly korlátja lesz a kieső adóbevételek magas jövedelműek általi „szolidáris” kipótlásának.
Ám nem csak a képzettségi szint miatt vannak jövedelmi különbségek. A másik ok, hogy az adott végzettséggel az egyik ember jobban, a másik rosszabbul fizető munkahelyen dolgozik.
Ehhez nézzük meg, hogy miképp nőhet meg valakinek a jövedelme a képességeinek fejlesztése nélkül! A jövedelmek növekedése három módon történhet. Az egyik, hogy az állam megemeli a minimálbért, így akik az új minimálbérnél kevesebbet kerestek, azok jövedelme az új minimálbér szintjére nő. Vagy épp megszűnik, ha a munkaadó nem képes vagy hajlandó kifizetni a magasabb bért és inkább elbocsájtja a munkavállalót.
A másik lehetőség, hogy a munkaadó az adott munkahelyen önként megemeli a béreket. Ám a munkaadók ezt mindig jó okkal teszik: szükségük van a munkavállalóra. Így ez három esetben következhet be: az egyik, hogy az adott területen munkaerőhiány van, és a munkaadó a bérek megemelésével akarja meggátolni a munkavállalói elvándorlását. A másik eset, hogy a munkahelyen erős szakszervezet működik, amely képes megszervezni egy sztrájkot és a munkaadó nem képes azt megtörni, így a munkabéke helyreállítása vagy megőrzése érdekében inkább megemeli a fizetéseket. A harmadik pedig a munkaadó azon döntése, hogy áttér hatékony bérezésre, vagyis jelentősen megemeli a béreket annak érdekében, hogy egyrészt megfékezze a fluktuációt, másrészt fokozza a munkatempót vagy hatékonyságot.
A harmadik lehetőség, hogy a munkavállaló másik, jobban fizető munkahelyet keres és a továbbiakban ott dolgozik, nem a régi munkahelyén.
Amint az látható, a jövedelem növelése a munkavállaló részéről még akkor is többlet befektetést követelhet, ha amúgy nem fejleszti a saját képességeit. A hatékony bérezésű munkahelyen komolyabb a munkatempó, de legalábbis egyértelműbb a felelősség. A sztrájk, aktív béralku komoly szervezést és kockázatvállalást igényel, hiszen a munkaadó nem feltétlenül akar többet fizetni és megromolhat vele a viszony. Ami később akár a munkahelybe is kerülhet. A munkahelyváltás sem feltétlenül egyszerű történet, az ember elhagyja a munkahelyet, amit ismer egy olyanért, amit nem és ami nem biztos, hogy bejön majd. Visszaút pedig nem feltétlenül van.
Éppen ezért vannak bizonyos küszöbök, egy minimális jövedelem növekedés, amiért érdemes egyáltalán belevágni. A munkahely váltásnál ez a korábbi jövedelem 30%-a. A béralku esetében ez a vállalati kultúrától függően akár nagyon alacsony is lehet, de akár magas is, és ez utóbbi esetben akár eléggé agresszív alkura is szükség lehet. A sztrájk épp egy ilyen, ebbe kb. 15-20%-os elvárt emelés alatt beleugrani, nos, nem egy megfontolt ötlet.
Természetesen a jövedelem növelésének a leghatékonyabb módja a saját képességek fejlesztése, akár szakma kitanulásával, akár a képzettségi szint növelésével, vagy épp mindkettővel. Ám ez sem kockázatmentes. Egyrészt a felnőttkori tanulás általában sok pénzbe kerül és a tanulás ideje alatt vagy van keresete a munkavállalónak, vagy nincs. Ám még ha van is, többletmunkát nem vállalhat, így az abból származó esetleges jövedelmeitől elesik. Másrészt nem biztos, hogy sikerül eredményesen el is végezni a képzést. Harmadrészt pedig megeshet, hogy az új tudás ellenére sem kap jobban fizető munkát. Így itt is igaz, hogy magas az a küszöb, amibe érdemes belefogni, 20-50% körüli. Ráadásul az alacsonyabb küszöb épp a magasabb végzettségűekre és a magasabb küszöb az alacsonyabb végzettségűekre igaz.
Ez meglepő lehet, de egyszerűen mind a munkahelyek, mind a munkavállaló képességei ezt diktálják. Magasabb végzettséggel általában az bír, aki legalább tanulni hatékonyan tud, ráadásul ők jobbára olyan munkahelyeken és munkakörben dolgoznak, ahol a munkaadók sokszor támogatják is a további tanulást. Esetleg el is várják. Ellenben a szakképzetlen munkaerő – senkit nem akarok megbántani – többnyire nem annyira jó a tanulásban, így fennáll a sikertelen képzés kockázata. Általában a munkahelyeik sem annyira támogatóak a tanulás terén, nekik kell a munkavállaló ideje leginkább.
Mi köze ennek az adórendszerhez? Csupán annyi, hogy a munkavállaló részéről a küszöb természetesen nettóban értendő, ám a munkaadónak a bruttót kell kifizetnie. Ha így vizsgáljuk a fizetésemelést, akkor eléggé érdekes helyzetet látunk.
Egykulcsos adórendszer esetében a munkavállaló által kapott és a munkaadó által kifizetett bér szigorúan arányos. Az utóbbi pont olyan mértékben nő, mint az előző, csak összegszerű különbség van az adókulcs mértékében.
Több adókulcs esetében azonban már megeshet, hogy nem így van. Ez viszont csak akkor igaz, ha az elvárt jövedelem szintje átlép egy adózási sávhatárt, aminek a meglévő alatta van. Ekkor ugyanis a szigorú arányosság látványosan megbomlik. A munkaadó kiadása nagyobb arányban nő, mint a munkavállaló bevétele. Természetesen elképzelhetjük, hogy ez milyen hatással van a béralkura. A munkavállaló nem csak annyival kér többet, mint amilyen mértékben nő a jövedelme, plusz az alkualaphoz szükséges plusz, hanem ezek megnövekedett adótartalmát is kéri a munkaadótól. Az utóbbi nyilván nem túl boldog ettől, és jóval keményebb lesz az alku. Vagyis a többkulcsos adórendszer egyes jövedelmi sávokban megnöveli a munkavállalók azon küszöbértékét, amelyért hajlandóak a többletbefektetésre.
Egy példával élve. Tételezzük fel, hogy a munkavállalónk pont annyit keres, amilyen jövedelem után még nem kell jövedelemadót fizetnie. Tételezzük fel, hogy munkahelyet kíván váltani, és 30%-al akar többet keresni. Tételezzük fel, hogy az első adózási sávban az adókulcs 15%. Ebben az esetben neki nem 30%-al, hanem valójában 35%-al többet fizető munkahelyet kell keresnie.
Ám ez nem lesz igaz minden munkavállalóra. Nem lesz igaz azokra, akik nem lépnek át jövedelmi adó sávhatárokat. Ez pedig a magasabb jövedelmi sávokban jellemző, leginkább természetesen a legfelsőben. Vagyis épp a legmagasabb jövedelműeket akadályozza a legkevésbé a jövedelmük emelésében.
Ez több szempontból is visszás. Az alacsony jövedelműek ugyanis eleve több hátránnyal indulnak. A tanulással történő jövedelememelési küszöbük a már korábban írtak miatt eleve magas. Általában nem igazán értenek a béralkuhoz sem, sokszor ugyanis nem eléggé jók ehhez a kommunikációs képességeik. Ráadásul ők azok, akik az alacsony hozzáadott értékű munkát végeznek, így a munkaadóik sem feltétlenül engedhetnek meg jelentős bérnövelést. Ez viszont azt jelenti, hogy a jövedelem növelési lehetőségek lényegesen szűkebbek lehetnek, ami azt is jelenti, hogy kevesebben tudnak élni velük.
A magas jövedelműekre viszont mindezeknek szinte pont az ellentéte igaz. Sok esetben tanították is nekik a béralkut, de ha esetleg mégsem, a képzésükben eléggé sok olyan elem van, ami fejleszti a kommunikációs képességeiket. A tanulási jövedelememelési küszöbük az alacsony kockázatok miatt kimondottan alacsony. Ráadásul magas hozzáadott értékű munkát végeznek, sokszor magas profitrátájú ágazatban. Vagyis a munkaadóik viszonylag könnyen ki tudnak gazdálkodni egy jelentős béremelést.
Mindezt összevetve azt jelenti, hogy a magas jövedelműek gyakran – mondhatni rendszeresen – meg tudják növelni a jövedelmüket, így összességében az ő jövedelmükre a folyamatos növekedés a jellemző, akár viszonylag gyors ütemben. Az alacsony jövedelműek ezzel rendszeres jövedelem emelést csak nagyon kis mértékben tudnak elérni, érdemi jövedelem emelkedés akkor történik, amikor az ő munkájukban is munkaerőhiány alakul ki, ami a munkaadók egy részét hatékony bérezésre ösztönzi, másokat technológiaváltásra. Ám a munkaadók harmadik csoportja egyszerűen bezárja a kaput és elbocsájtja alkalmazottait, mivel képtelen kifizetni a magasabb béreket. Ezzel viszont megszűnik a munkaerőhiány. Ez ahhoz vezet, hogy az alacsony jövedelműek jövedelemének változása lépcsőszerű. Hosszú alacsony növekedésű szakaszokat váltanak rövid, nagyon gyors növekedésű időszakok.
A köztes jövedelmek tulajdonképpen a két véglet jellemzőinek kombinációja. Hosszabb nem túl gyors növekedési időszakokat követnek rövid, gyors jövedelemnövekedések. Ugyanakkor a lapos növekedési időszakban gyorsabban növekednek a jövedelmek az alacsony jövedelmeknél, ám a meredek időszak sem olyan meredekek, mint ott.
Az egykulcsos adórendszer egész egyszerűen nem befolyásolja ezt. Ellenben a progresszív adórendszerre ez már nem igaz. A legfelső jövedelmi sávban a magas adókulcsok ellenére is folyamatos gyors jövedelemnövekedés az igaz. Mi több, a legális adóoptimalizációs lehetőségek (pl. a fizetés egy részét nem bérként, hanem részvényopciós lehetőségként kapja meg, amire esetleg még hitelt is kap) miatt akár még csökkenhet is a valós adókulcs.
Az alacsonyabb jövedelmek esetében azonban a lapos növekedés időszak még laposabbá válik, mivel beszűkíti a lehetőségeket és akár még a meglévő növelési lehetőségek kihasználása is elmaradhat. Egész egyszerűen előfordulhat ugyanis, hogy egy pár százalékos növekedés haszna annyira kevés, hogy nem éri meg részükre az energia befektetés. Ráadásul a lapos időszak nem egyszerűen laposabb, hanem hosszabb is lehet, vagyis megeshet, hogy a jövedelmek valóban hosszú ideig stagnálnak. Ám a gyors növekedési időszakok is rövidebbek lesznek, ám korántsem meredekebbek. Egész egyszerűen a progresszív adórendszer miatt a munkaadók hatékony bérezés, technológiaváltás miatt lehetséges béremelésének a költsége gyorsabban nő, mint a kifizetett bérek, így mind a munkavállalók, mind a munkaadók úgy érezhetik, hogy becsapták őket. Ez viszont még inkább arra ösztönözheti a munkaadókat, hogy alacsonyabb bérszínvonalú helyekre telepítsék át az alacsony hozzáadott értékű termelésüket. Ez viszont rendre újra megújítja a béreket visszafogó munkanélküliséget.
Ha mindez nem lenne elég, ez az állapot még inkább kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a munkavállalókat, amely beszűkíti a továbbtanulási lehetőségeiket, megnövelheti a kockázataikat. Így kevesebben fognak továbbtanulni és így megnövelni a jövedelmüket, és egyúttal szűkíteni a saját korábbi képzettségi szintjükön a munkakínálatot. Ez ismét a jövedelem növekedés ellen hat.
Természetesen mindezen hatások kellően aktív és megfelelően kiválasztott társadalom- és oktatáspolitikával enyhíthetőek, ám ennek alkalmazását az egykulcsos adórendszer sem zárja ki.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem lehet tenni semmit az adórendszerrel a leginkább rászorulók érdekében. Hazánkban több, mint hatvanféle adó van, amely jelentősen megterhelik mind a munkaadókat, mind a munkavállalókat. És nem csak az általuk elvont jövedelmek révén, hanem a hozzájuk kapcsolódó adminisztráció révén. Mindeközben az adóbevételek kb. kétharmada összesen nyolc adófajtából származik. Kevesebb, szektorsemlegesebb adó – még ha a teljes elvonás nem is változik – lényegesen kisebb adminisztratív terhet jelent a vállalkozásoknak, így megnő a jövedelmezőségük. Ennek következtében – amikor kialakul a munkaerő hiányos helyzet – jobbá válhatnak a munkavállalók alkupozíciói. Amely összességében magasabb jövedelmet jelent, leginkább épp a legszegényebbeknek.
