Kedven bolygónk - mert ezen élünk - óceánjai, tengerei pocsék állapotban vannak. A kéklő vízfelszínen sok helyütt óriási szemétszigetek úsznak, és ha ez nem lenne eléggé gond, a vízfelszin alatt egyre inkább pusztul a vízi élővilág.

Az utóbbi meglehetősen katasztrofális gond. Nem egyszerűen arról van szó, hogy majd az unokáink nem láthatják a csodálatos halakat (és nem értik majd, hogy mi volt anno ez a cápa hisztéria), hanem a bolygó legnagyobb ökoszisztéimái az összeomlás szélén állnak, ami masszívan kihathat akár már a mi életünkre is. Egyrészt azzal, hogy a halállomány elapadása komoly élelmiszer hiányt eredményezhet majd a már nem is annyira távoli jövőben, másrészt azzal, hogy a bolygó legnagyobb felületének élővilága már mostanra is képtelenné vált a légkörbe kerülő széndioxid szükséges mértékű kivonására.

Forrás: https://www.lokal.hu/2016-08-az-emberiseg-elhasznalta-a-fold-eroforrasait/

A minap egy cikket olvastam a 444.hu-n, a Qbit-esek tollából. A cikk szerzője arról írt, hogy a tőkejövedelmek igazságtalanul alacsony kulccsal vannak adóztatva. Bemutatta, hogy a tőkejövedelmek alacsony kulcsú adóztatása következtében a legmagasabb jövedelműek meglehetősen alacsony, általában az adott ország (már ahol többkulcsos adórendszer van) egyik legalacsonyabb adókulcsa környékén adóznak. Szerinte e helyett ötven százalék körüli, vagy esetleg még magasabb adóval kellene súlytani ezeket a jövedelmeket.

Forrás: https://www.eutax.hu/adozas-kamatjovedelem-utan/

Megnyugtató(nak szánt) hír reppent fel: elmúlt a defláció veszélye, végre van ismét valamennyi infláció. A hír majdhogynem egy diadal jelentés, kemény munkával (és adókkal) elértük, hogy ismét többet kelljen fizetni valamiért, amit korábban is megvehettünk.

De miért is hisszük azt, hogy egy kis mértékű infláció mindenképpen szükséges? Miért félünk (mármint félnek a pénzügyi szakemberek) a deflációtól, vagyis attól, hogy lejjebb menjenek az árak?

A válasz egyszerű. Képzeljük magunkat egy vállalkozó helyébe, aki beruházási döntés előtt áll. Ha lassan ugyan, de emelkednek az árak, akkor biztos lehet abban, hogy amit ma legyárt, azt holnap legalább annyiért el lehet adni, mint ma. Esetleg többért. Így aztán, ha most nyereséges a termék előállítása, akkor ezután is az lesz, így érdemes bővítenie a termelést. A bővülő termeléshez azonban több kell mindenből, mind nyersanyagokból és félkész termékekből, mind azokból, akik ezeket egészen kész termékké alakítják. Így aztán bővül a gazdaság, csökken a munkanélküliség, nőnek a bérek. Ami persze maga is inflációt gerjeszt, így tovább bővül a termelés...

Az előző részben Anakin Skywalker útját mutattam be, azt, hogy elsősorban épp a Jedi rend belső viszonyai, szabályai vitték az árulás útjára. Őt magát természetesen mindez nem menti fel a bűnei alól – minden értelmes lénynek a saját felelőssége, hogy milyen döntéseket hoz – ám azt is bemutatta, hogy azt a bizonyos fénykardot legvégül épp a Jedi rend fordította saját maga ellen.

A Galaktikus Köztársaság bukásának – Palpatine kancellár konspirációja és Anakin Skywalker árulásának – történetét mindenki ismeri. Vagy legalábbis ezt hisszük. Azonban egy olyan hatalmas szervezet, mint a Köztársaság aligha bukhat el csupán két ember miatt. Ehhez egyrészt annak a két embernek megfelelő pozícióba kell kerülnie, másrészt – és ez sokkal fontosabb – a köztársaság intézményrendszereinek is csődöt kell mondania. Mi több, Anakin Skywalker esetében még motiváció – illetve sajátos személyiség – is szükséges, hiszen neki egyáltalán nem volt célja a Köztársaság bukása.

A köztársaság bukásáról szóló elemzésemet két részre bontom. Az egyik – az első – részben azt vizsgálom, hogy egy oly kiváló Jedi, mint Anakin Skywalker, hogyan válhatott Sith nagyúrrá. A második részben a köztársaság intézményrendszerei – illetve azok hiánya – kerülnek a górcső alá. A vizsgálat forrásai a némiképp elfogult dokumentumfilm sorozat – a Csillagok Háborúja I-III részei, valamint az ezt kiegészítő ifjúsági animációs dokumentumfilm sorozat, a Klónok Háborúja hat évada képezik.

Sajátos korszakát élem életemnek: költözködöm. Szép és jó, bár rendkívül fárasztó elfoglaltság, pláne, hogy álmaim (legalábbis a következő pár évre :) ) lakására ráfér egy kis átalakítás. Így aztán hatványozottan igaz, hogy eléggé szoros kapcsolatba kerülök néhány szolgáltatóval.

Az előző részben azzal foglalkoztam, hogy a politika - a szólamokon és nagyívűnek tűnű programokon túl - miért nem hajlandó a hon- és rendvédelemre többet költeni, fejleszteni azok képességeit. A jelen részben azt mutatom be, hogy milyen kockázatai vannak ezen szervek elégtelen kapacitásainak.

Szűkös esztendőket élnek át az ország olyan, mára klasszikusnak nevezhető intézményei, mint amilyen a honvédség vagy a rendőrség. Helyzetükre jellemző, hogy még a válság előtti, „bőséges” esztendőkben sem kapták meg az elvárt működésükhöz szükséges forrásokat, és a forrásaik a kormányváltás óta a válság előtti 60-80%-ra csökkentek, és folyamatosan veszítik el azon képességeiket, melyekért tulajdonképpen fenntartják őket. Az állam ezen alapvető intézményei a politikától sem anyagi (mint azt a számukra biztosított források is mutatják), sem erkölcsi támogatást nem kapnak. Az utóbbiból legalábbis nem olyat, amely ne lenne átitatva pártpolitikával és nem vetne árnyékot a szervezetek normális működésére (emlékezzünk csak vissza a honvédelmi miniszter szavaira a honvédség morális válságáról, vagy épp a bohócügyi miniszterre…).

Mindez természetesen felvet két alapvető kérdést. Az első az, hogy egyáltalán mi szükség van ezekre az intézményekre, mi az a társadalmi haszon, amit elvárunk tőlük? A másik pedig az, hogy ha elvárásaink vannak velük szemben, akkor miért is nem kapják meg az elvárt működésükhöz szükséges támogatást? Ráadásul a hadseregek esetében ez még nem is csak hazai, hanem inkább általános, globális jelenség, amely alól csak kevés – bár annál jobban ismert – kivétel van.

A szükségesség kérdése talán triviálisnak tűnhet, holott egyáltalán nem az. Ám épp ez az általánosan triviálisnak tekintés az, ami miatt sokkal egyszerűbb a második kérdésre válaszolni, hogy miért is hanyagolja el az állam – és nem csak a magyar – ezen alapvető intézményeit. Ép ezért először erre próbálok rávilágítani, és csak utána a szükségesség kérdésére, és így talán az is láthatóvá válik, hogy mennyire rövidlátó az a politika, amely elhanyagolja az állam klasszikus funkcióit.

A poszt előző részében bemutattam a hazai és a német választási rendszert, az utóbbit elsősorban azért, mert az ellenzéki választási összefogás ezen rendszer mellett tette le a voksát.

Ügyfele vagyok az egyik hazai banknak. Mivel ez itt nem a reklám helye, így nyugodtan leírom, hogy a K&H Bank Rt-nek.

Mint - amint gyanítom a legtöbben - én is hitelkártya tulajdonos vagyok, és a napi vásárlásaimat, "költekezéseimet" arról rendezem. Ezzel sem lógok ki a sorból. Mivel a legtöbbször kis értékben költekezek, így általában paypassal fizettem - és nem véletlen a múltidő.