Szűkös esztendőket élnek át az ország olyan, mára klasszikusnak nevezhető intézményei, mint amilyen a honvédség vagy a rendőrség. Helyzetükre jellemző, hogy még a válság előtti, „bőséges” esztendőkben sem kapták meg az elvárt működésükhöz szükséges forrásokat, és a forrásaik a kormányváltás óta a válság előtti 60-80%-ra csökkentek, és folyamatosan veszítik el azon képességeiket, melyekért tulajdonképpen fenntartják őket. Az állam ezen alapvető intézményei a politikától sem anyagi (mint azt a számukra biztosított források is mutatják), sem erkölcsi támogatást nem kapnak. Az utóbbiból legalábbis nem olyat, amely ne lenne átitatva pártpolitikával és nem vetne árnyékot a szervezetek normális működésére (emlékezzünk csak vissza a honvédelmi miniszter szavaira a honvédség morális válságáról, vagy épp a bohócügyi miniszterre…).
Mindez természetesen felvet két alapvető kérdést. Az első az, hogy egyáltalán mi szükség van ezekre az intézményekre, mi az a társadalmi haszon, amit elvárunk tőlük? A másik pedig az, hogy ha elvárásaink vannak velük szemben, akkor miért is nem kapják meg az elvárt működésükhöz szükséges támogatást? Ráadásul a hadseregek esetében ez még nem is csak hazai, hanem inkább általános, globális jelenség, amely alól csak kevés – bár annál jobban ismert – kivétel van.
A szükségesség kérdése talán triviálisnak tűnhet, holott egyáltalán nem az. Ám épp ez az általánosan triviálisnak tekintés az, ami miatt sokkal egyszerűbb a második kérdésre válaszolni, hogy miért is hanyagolja el az állam – és nem csak a magyar – ezen alapvető intézményeit. Ép ezért először erre próbálok rávilágítani, és csak utána a szükségesség kérdésére, és így talán az is láthatóvá válik, hogy mennyire rövidlátó az a politika, amely elhanyagolja az állam klasszikus funkcióit.
A politika a mindennapokban két alapvető célt tart szem előtt. Az egyik a közpolitikai célok megvalósítása, vagyis mindazon, általában „népszerű” intézkedések, lépések megtétele, amely elősegíti a hatalmon lévőknek a hatalom megtartását. A közpolitika elméletileg nem feltétlenül szólna csak a népszerű lépésekről, ugyanakkor a gyakorlatban mégis ez történik, mivel a legtöbb politikai erő nem képes vagy nem akarja azon lépéseket megfelelően kommunikálni, amelyek az állami szerepvállalás szűkítésével járnak. A politika által követett másik cél a támogatóik igényeinek kielégítése. Önmagában ez sem jelent feltétlenül problémát. A támogatók ugyanis nem feltétlenül az adóforintokat akarják, hanem sokszor csak a törvényhozás és a kormányzás feletti befolyást a számukra kedvező, de legalábbis nem ellenséges szabályzói környezet kialakítása érdekében. A gyakorlatban azonban, ha az állam jelentős jövedelmeket oszt el újra, mint ahogy kicsiny (és nem az adósságra gondolok) hazánk is teszi, a támogatók igenis elvárják, hogy állami támogatást vagy megrendeléseket kapjanak, egyrészt mivel erre egyszerűen lehetőség van, másrészt egyfajta „kompenzációként” a jelentős elvonásokkal szemben.
A hon- és rendvédelem a mindennapok gyakorlatában (a politikai szólamoktól eltekintve) nem tartozik a közpolitikai célok körébe. Erre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az utóbbi évek egyes megrázó, jelentős média érdeklődést kiváltó bűncselekményei sem vezettek a rendvédelmi szervek bűnmegelőző és bűnüldöző képességeinek fejlesztéséhez, vagy épp a migrációs válság a határőrség újra felállításához. A politika ehelyett egyszerűen kipréselte az eredményeket (a médiaérdeklődést kiváltó bűncselekmények felderítését) a rendvédelmi szervekből, nem foglalkozva sem azzal, hogy a jelentős nyomás a szakmai munka kárára megy – mint arra a móri mészárlással kapcsolatos ügy is rámutatott – sem azzal, hogy miközben a rendőrség ezen néhány bűncselekmény elkövetőit üldözte, addig bizony erőket vont el a többi cselekmény üldözésétől, illetve a bűnmegelőzéstől. A migrációs válság kapcsán pedig többszáz rendőrt és katonát tart a határon, olyanokat, akik valójában nem erre lettek kiképezve, egyáltalán, nem ezért lettek egyáltalán felvéve. Természetesen a határon lévő rendőrök hiányoznak a rendes szolgálati helyükről és a katonák sem kiképzést folytatnak a határon, vagyis nem folytatnak felkészülést egy esetleges fegyveres konfliktus megvívására. Vagyis összességében véve a látványos eredmények inkább csak rontottak a közbiztonságon és honvédség alkalmazhatóságán, mintsem javítottak volna azon.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért is nem tartozik a hon- és rendvédelem a közpolitika mindennapi témái közé. Egyrészt azért, mert jelenleg a lakosság a mindennapokban nem találkozik közvetlenül a rend- vagy épp a honvédelem körébe tartozó problémákkal. Az országot rég érte utoljára fegyveres agresszió, és a határokon túl lezajlott konfliktusok sem terjedtek át az országra – bár erről Barcs lakói talán másképp gondolkoznak. Az sem jellemző, hogy valakit rendszeresen kiraboljanak, megverjenek az utcán. Vagyis látszólag rendben van a biztonságunk. Mindemellett, ha valamilyen csoport mégis rávilágít ezekre a problémákra és megkísérli beemelni a napi közpolitika témakörébe, úgy ezen csoportot a politika nagyobb erőcentrumai gyorsan igyekeznek – jobbára sikerrel – szélsőségesnek beállítani és ellehetetleníteni a választók széles rétegei számára. Sajnos ebben sokszor éppen ezek a csoportok nyújtanak lelkes segédkezet a többi politikai pártnak a gyakran túlzott radikalizmusukkal, a problémák túlzott leegyszerűsítésével és jellemzően pocsék kommunikációval.
De ha el is lehetetlenítik a hon- és rendvédelem ügye iránt érzékenyebb csoportokat a politika szereplői, és ha ezzel állandóan munkájuk van, akkor miért is nem foglalkoznak maguk is a problémákkal? A válasz érdekes módon kettős. Egyrészt a politika meghatározó pártjainak igenis szükségesek a szélsőséges ellenfelek. Ez ugyanis lehetőséget nyújt számukra egy olyan kommunikációra, ahol nem a saját programjukról, kormányzásukról, saját ügyes-bajos dolgaikról kell számot adniuk, hanem ahol egyszerűen lefasisztanácikommunistabolsevikozhatnak valaki mást, és megmutathatják, hogy ők igenis a jogállam, a demokrácia, stb. őrei, miközben esetleg korlátozzák a gyülekezési jogot, szólásszabadságot, ellehetetlenítik a kormány és a parlament jogait korlátozó, ellenőrző intézményeket, mechanizmusokat. Másrészt a hon- és rendvédelmi szervekkel van egy igen komoly probléma: ezek az állam leginkább ellenőrizhető szervei, ezeken keresztül csak igen kis hatékonysággal működtethető a közpénzek (vagyis az adófizetők pénzének) magánzsebekbe történő irányítása. Nem arról van szó, hogy ezeknél nem lehet csalni, de azt igen, hogy egyrészt sokakat kell bevonni az „üzletbe” (a sok kontrollmechanizmus miatt), másrészt magas a lebukási kockázat, harmadrészt pedig sok az olyan szereplő, aki nincs direkt függésben a politikától, így bármikor bekavarhat. Ennek hatására ezen szervezeteken keresztül csak bonyolult korrupciós hálózatokon keresztül lehet pénzt jól kitermelni, ami csökkenti a nyereséget. Ezzel szemben más, kevésbé szembetűnő intézményeknél bizony már nincsenek ilyen jól kiépült kontrollmechanizmusok, vagy épp annak működtetői politikai kinevezettek, várható eredménnyel...
Az sem javít ezen szervek helyzetén, hogy a biztonság nem egy könnyen kézzelfogható termék, amit mindenki jól lát és látványosan fogyaszt el. A biztonság – természeténél fogva – egy láthatatlan termékfajta, amelynek inkább csak a hiánya látható, jelenlétét csak azok veszik észre, akik korábban sokat kellett, hogy hiányolják. Így a magasabb szintű nemzet- vagy közbiztonság csak nagyon nehezen adható el a választásokon, miközben egy nyugdíjemelést vagy épp rezsicsökkentést nagyon is jól észre lehet venni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a biztonság egy olyan jószág, amely hosszas befektetési időszak terméke, vagyis sokáig kell sokat költeni rá a valódi eredményekért, míg más programok esetében gyakorta a politikai haszon hamarabb jelenik meg, mint a program (pl. a nyugdíjemelés vagy rezsicsökkentés) költsége (igen ennek is van ára: munkahelyekben és a szolgáltatások színvonalának romlásában fizetjük meg).
Röviden összefoglalva, azért nem a kap a hon- és rendvédelem pénzt, mert az a politika számára – a krízishelyzetektől eltekintve – egyszerűen nem kifizetődő befektetés, a politika, mint szereplők céljai más eszközökkel könnyebben és hatékonyabban, ráadásul kevesebb kockázattal elérhetőek. Sőt, a közbiztonság kisebb hiányosságai – a szélsőségesek megjelenése révén – még hasznosak is a politikai szereplők számára – legalábbis amíg ezek hatalomba kerülését el tudják kerülni.
Folyt köv.
