Előző bejegyzésem egy fontos kérdéssel zárult. Betöltheti-e az állam a tulajdonos szerepét a tengerek fenntartható használatának biztosítása érdekében?

Ehhez azt kell megvizsgálnunk, hogy mit is várunk el a tulajdonostól. A tulajdonostól tulajdonképpen csak annyit várunk el, hogy jó gazda módjára viselkedjen, vagyis maximalizálni akarja a tulajdonából - az előző cikkben ez a tengeri terület/halászhely - származó jövedelmét, illetve gyarapítsa annak forgalmi értékét. Az összes többi (szabályok bevezetése, kizárólagos használat kikötése, bérleti díj szedése és beruházások végrehajtása) ebből következik.

Elméletileg semmi nem zárja ki, hogy az állam maga betöltse ezt a szerepet, mégis, mára közhelyként terjed el, hogy az állam nem jó gazda. Olyannyira elterjedt, hogy mára komolyan kétségbe vonják, annak ellenére, hogy mindennap láthatjuk a közhely szomorú igazságát és nem csak kicsiny hazánkban, hanem sokszor sikeres, nálunk mintának tekintett országokban is. Persze vannak ellenpéldák, néhány valóban sikeres és jól működő francia és svájci állami vállalat.

Ennek megértéséhez azt kell megértenünk, hogy milyen szereplők vannak jelen egy magán és egy állami tulajdonban lévő vagyonelemek (legyenek azok vállalkozások vagy egyéb vagyontárgyak, földek, tengerek, jogok, stb.) esetében és azok miképp tudják megőrizni, gyarapítani  a vagyonukat. 

Magántulajdon esetén két fontos szereplő lehetséges. Maga a tulajdonos és a vállalkozást vezető cégvezetés, ha a kettő épp nem esik egybe. A tulajdonos a vagyonát, a jövedelmét azzal tudja gyarapítani, hogy a már fenntebb leírt jó gazda módjára viselkedik. A cégvezetés esete - ha az nem esik egybe a tulajdonossal - a helyzet kicsit már más. A fő lehetősége természetesen neki is a jó gazda módjára történő viselkedés, ám azért - amint azt az élet már jónéhányszor bebizonyította - vannak más lehetőségei is. Ennek legfőbb oka sokszor az, hogy a jövedelmük két fő részből áll, az alapfizetésből és az eredményességi bónuszból. Ez a rendszer elméletileg nagyobb teljesítményre ösztönzi őket, de jelentős nehézségeket okoz a cég eredményességének egzakt mérése. Annak profithoz kötése alapvetőnek tűnhet, ám egy ilyen rendszer valójában inkább a beruházások visszafogásra ösztönzi a cégvezetést, ami a vagyon értékének elvesztéséhez vezet. A beruházások visszafogására ösztönzi az is, hogy a nyereség csökkenése esetén a tulajdonosok nagy eséllyel elbocsájtanák. Éppen ezért terjedt el, hogy a bónuszt a cég értékének változásához kötik. A vállalkozás értékét ugyanis a beruházások, fejlesztések is növelik. Ugyanakkor részben a többkulcsos adórendszerek jelentette ösztönzők következtében a tulajdonosok a bónuszt nem egyszerű eredményességi bónuszként, hanem részvényvásárlási lehetőségként kapják meg (névértéken kapják és aktuális árfolyamon veszik tőlük a részvényt). Ez viszont arra ösztönzi a vezetőket, hogy egy kicsit trükközzenek az árfolyammal. 

Szerencsére a tulajdonosok sem (mindig) teljesen hülyék, éppen ezért fogadnak független könyvvizsgálókat, hogy kiderüljön, ha a professzionális cégvezetés a normális pár százalék extránál többet trükközik az árfolyammal. Így összességében véve a professzionális cégvezetés lehetőségei komplexek és követnek is el hibákat (ahogy mindenki, aki dolgozik), de összességében maguk is a jó gazda szemléletet követik.

Az állami tulajdonú tulajdonelemek esetében a szereplők részben mások. Nincs igazi tulajdonosuk, aki közvetlenül gyakorolná a tulajdonosi jogokat, a tulajdonlás valójában egy jogi absztakció keretében erősen közvetetten az adott állam polgáraihoz van kötve, aki viszont semmilyen közvetlen érdekérvényesítési joggal nem rendelkeznek a tulajdonelemek felett. Őket a mindenkor hatalmon lévő politikusok kötik össze a vagyonelemmel. Ugyanakkor természetesen itt is vannak olyan professzionális cégvezetők, alkalmazottak akik közvetlenül irányítják a vállalkozást, kezelik a vagyonelemeket.

Kezdjük a politikusokkal! Ésszerűnek tűnhet a feltevés, hogy a vállalkozás, tulajdonelemek, fejlesztésében érdekeltek, de ez nem feltétlenül igaz. A politikusok az újraválasztásukban érdekeltek, hiszen az általuk megszerezhető vagyon forrását az adóbevételek és az eltéríthető (a saját és hozzájuk közel állók kezébe átjátszható) vállalkozások adják. Márpedig mindezek felett csak addig rendelkeznek, amíg hatalmon vannak. Így a felügyeletük alatt álló vagyonelemek számukra azzal nyújtják a legnagyobb hasznot, ha segítik az újraválasztásukat. Itt pedig benéz az a ló az ablakon, hogy a vagyonelem ezt háromféleképp is megteheti.

Az egyik lehetőség természetesen a tulajdonelem fejlesztése, vagyis a jó gazda módjára történő viselkedés. Ez azonban csak akkor igaz, ha a közvélemény, a választók érzékenyebbek az állami vagyonelemek állapotára, fejlesztésére, mint más hatalmi szempontokra. Megtörténhet, de ritka. A másik lehetőség, hogy a vagyonelemeket egyfajta kifizetőhelyként használják a hatalmukat, újraválasztásukat közvetlenül támogatók számára. Így biztosítani tudják azok támogatását, ami elengedhetetlen a célkütűzéseik megvalósításához és az újraválasztáshoz. Ilyenkor jobb esetben a támogató egyik rokonját kell kinevezni a vagyonelem kezelőjévé (pl. az állami vállalkozás vezetőjévé). Jobbik eset, mert ilyenkor ugyan egy potenciálisan alkalmatlan, felkészületlen személy felel a vagyonelemért, de olyan, aki legalább nem feltétlenül annak kárára akarja gyarapítani a saját vagyonát. Így a vagyonelem némi szerencsével elkerülheti az értékvesztést, leromlást. De azért nem ez a jellemző. Inkább az, hogy a beültetett rokon maga is belemerül a korrupcióba, ami fogalomszerűen is árt a vagyonelemeknek.

A harmadik lehetőség a vagyonelem feláldozása a közvetlenül a választók számára. Például az önkormányzati tulajdonban lévő vízmű a működés-fenntartás-fejlesztéshez szükséges ár alatt szolgáltatja a vizet a fogyasztóknak, vagyis a szavazóknak. Ilyenkor a politika a választások közeledtével - vagy amikor a hatalma épp veszélybe kerül - lényegében "közlegelőkké" alakítja a vagyonelemet, megengedi a kontrollálatlan használatát, ezzel pedig lerontja annak értékét. Persze a közszolgáltatást nyújtó vagyonelemek esetében ez nem egy tartósan fenntartható állapot, éppen ezért rendszeresen tőkeinjekciók válnak szükségessé. Amik persze nem oldják meg a problémát, miszerint épp a sikeres működésben történő érdekeltség hiánya, az alternatív érdekek szerepe miatt veszteséges a működés. 

Ugyanakkor nem minden vagyonelem közszolgáltatás. Például a problémafelvetés alapjául szolgáló tengeri területek, halászhelyek sem azok. Így a leromlásuk nem érzékelhető közvetlenül, csak abból, hogy elapad a halállomány, pusztul a természet és a tengeri élővilág nem vonja ki a légkörből a felesleges széndioxidot. Eseti tőkeinjekciók sem segítenek sokat, hiszen a választási ciklusok hossza egyszerűen nem elegendő egy-egy élőhely teljes regenerációjához még akkor sem, ha az aktív helyreállítaási elemeket (pl. tengeri kertészet) tartalmaz. Egész egyszerűen egyes - és jellemzően az élőhelyen kulcsfontosságú - fajok kellő megerősödéséhez (minimálisan a kellő számú szaporodóképes egyed felhalmozódása) akár egy-két évtized vagy több is kellhet.

A professzionális cégvezetők, tulajdonkezelők segíthetnének ezen - de nem teszik. Ugyanis az ő jövedelmük - amiképp a politikusoké sem - nem a vagyonelem értékétől, annak gyarapodásától, hanem a politikusok és támogatóik igényeinek kielégítésétől függ. Bónuszt kaphatnak akkor is, ha az általuk vezetett állami vállalkozás masszívan veszteséges - viszont pontosan követi a kapott utasításokat. Vagyis ők valójában - ritka kivételektől eltekintve - nem professzionális cégvezetők, vagyonkezelők, hanem professzionális végrehajtói a politikai hatalomnak.

De akkor hogy lehetséges, hogy vannak sikeres állami vállalatok? Egyszerű. A legtöbb ilyen vállalat jelentős presztízsértékkel bír, sikertelenségét, értékvesztését a választók vagy a hatalom közvetlen támogatói nem tolerálják, megbüntetik érte a politika szereplőit.   

Ritkábban, de előfordul, hogy az állami vállalkozások élére valóban független, professzionális cégvezetőket neveznek ki. Ugyanakkor ez csak meglehetősen sajátos társadalmi - kulturális közegben fordul elő, ahol egyrészt a politika - és így a politikusok - nagyon szoros társadalmi kontroll alatt állnak, másrészt - részben az előzővel összefüggésben - a társadalom szolgálatának nagyon erős ethosza van a társadalomban, így a társadalom fiatal tehetségeinek igen magas hányada választja a közszolgálatot. Ugyanakkor mindez meglehetősen ritka, és az is megfigyelhető, hogy a jelenben sikeres állami vállalatok - egyes presztízsvállalatok kivételével - magánvállalkozásként indultak, csak később vásárolta meg az állam a vállalatot - például azért, hogy megakadályozza annak külföldi tulajdonba kerülését.

Összességében a kezdeti kérdésre a válasz az, hogy sajnos nem. Az állami tulajdon szereplői sajnos nem a tengeri területek, halászhelyek fejlesztésében érdekeltek, nem az által tehetnek szert magasabb jövedelemre. Valójában olyannyira igaz ez, hogy a tengeri területek most vannak állami tulajdonban és nagyon jól látható, hogy annak ellenére nem tettek érdemi lépéseket, hogy több évtizede ismert az élővilág leromlása és annak negatív hatása legalább a tengeri halászatra. Eddig is megtehették volna a szükséges intézkedéseket, de nem tették, hanem hagyták a túlhalászat fennmaradását.