A minap olvastam egy cikket a 444.hu QBIT oldalán, ahol egy matematikus elemezte a környezetvédelmet és javaslatot tett arra a cikkben, hogy miképp lehetne érdekeltté tenni a vállalkozásokat a környezetvédelem terén és beépíteni a környezeti költségeket beépíteni az árakba.

A cikk alapvetően jó volt, mégis volt jónéhány problémám vele.

Az egyik, hogy egy ilyen hosszúságú cikkben elvártam volna a környezetvédelmi fogalmak helyes használatát. Magam sem vagyok ugyan környezetvédelmi szakember, de azért a három alapvető fogalmat ismerem, és képes vagyok használni.

Az író környezetszennyezést használt mindenre, holott a legtöbb esetben a környezethasználat lett volna a helyes fogalom, és a környezetvédelemnek a célja a környezethasználat minimalizálása, a környezetszennyezés és a környezetkárosítás kizárása. A környezetszennyezés egyébként fogalomszerűen egyszerűen határértéket meghaladó környezethasználat (gondoljunk csak a gépjárművek kibocsájtási követelményeire), a környezetkárosítás pedig olyan mértékű változás okozása a környezetben, amely csak emberi beavatkozással, vagy azzal sem állítható helyre.

Forrás: http://www.autoszektor.hu/hu/content/anyukam-erteni-fogja-mitol-fustol-az-autom

A második, hogy a javaslata végrehajtásához lényegében véve globális szintű egyetértés és együttműködés szükséges. De legalább az, hogy a legfontosabb szereplők összehangoltan cselekedjenek. A klímaegyezmények példái viszont rendre azt mutatják, hogy ez ebben a formában nem egy reményteljes vállalkozás. A környezethasználat kapitalizálását ennek megfelelően oly módon érdemes bevezetni, hogy az nemzetállami szinten is megvalósítható legyen. Utána majd ragad a példa.

Forrás: https://orientalista.hu/dubai-vilagkormany-csucstalalkozojanak-kozponti-temaja-a-boldogsag/

A harmadik, hogy a megoldás egy egyszerű, buta adóztatás. Ami nem sok mozgásteret enged az alternatív, innovatív megoldásoknak, ugyanakkor a kormányok oldalán rossz ösztönzőket alakít ki, és emellett jelentősen megemeli a termékek, szolgáltatások árait. Ami vagy kereskedelmi egyenlőtlenségekhez vezet (nem mindenki vezeti be a rendszert, és piaci előnybe kerül az, aki ott termel, ahol nem kell megfizetni a környezethasználat árát), vagy a globális gazdasági együttműködés eléggé jelentős és látványos leépüléséhez. Vagyis a világ lakosságának súlyos elszegényedéséhez. Márpedig ne legyenek illúzióink: a gazdag országok lakói ebből jóval kevesebbet fognak érezni, mint a szegény országoké, ráadásul a környezetvédelem jelenleg is leginkább ott tud felmutatni eredményeket, ahol az ehhez szükséges gazdasági erőforrások – vagyis a jólét – rendelkezésre áll.

A negyedik, hogy egyes kormányok a saját lakosságuk aktív gazdasági tevékenysége nélkül juthatnának hozzá a rendszerben jelentős pénzügyi erőforrásokhoz, márpedig a történelem arra tanít minket, hogy az ilyen esetek – sziklaszilárd jogállami és demokratikus intézmények nélkül – az érintett kormányzatok autokrata irányba történő eltolódását eredményezi. Akik később már nem együttműködni akarnak a világ többi részével, hanem kizsarolni attól a hatalom megtartásához szükséges erőforrásokat. Biztosan nagyon népszerű lesz, ha mondjuk valamelyik kormány az EU pénzén élve vidám sortüzekkel veri le az ellenzéki tüntetést. Szigorúan a természeti értékek megőrzése érdekében.

Forrás: https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/diktatorok-kezikonyve

Az ötödik, hogy a környezeti rekonstrukció – mint a környezethasználat ellentételezésének módja – meg sem jelenik a rendszerben. Lehet persze azt mondani, hogy a kormányok a környezetvédelmi adóbevételt biztos erre fordítanák, csak hát láttunk már olyat, hogy mégsem. Meg sokszor annyira könnyű megideologizálni, hogy az adott kiadás szükséges a természeti értékek megőrzéséhez, helyreállításához, hogy a kormányok úgy költhetnének el milliárdokat erre a célra, hogy közben egyetlen négyzetméternyi terület környezeti helyreállítása sem történne meg.

Persze könnyű azt mondani, hogy mi az, ami nem működik, működhet, ám jóval nehezebb azt megmondani, hogy mi az, ami viszont igen.

Az első – és alapvetően fontos, valamint ami része a QBIT cikkének is – lépés, hogy minden környezethasználatot egy alapra kell hozni. Nevezzük ezt Környezethasználati Egységnek (KHE). Ennek alapján megállapítható, hogy a vállalkozások és települések milyen mértékben használják a környezetet.

Ezt követően meg kell határozni, hogy a vállalkozásoknak és a településeknek valamilyen arányban ellen kell tételezniük a környezethasználatukat. Vagyis KHE-t kell termelniük vagy vásárolniuk. Vagyis keresletet kell teremteni a KHE-re. Ennél a lépésnél érdemes a fokozatosság elvét követni, vagyis eredetileg alacsony szinten meghatározni a vásárolt (termelt) KHE/és az elfogyasztott KHE arányát, majd fokozatosan növelni. Így ki tud alakulni a KHE termelő iparág, miközben annak árai tudnak konszolidálódni, vagyis a környezeti költségek fokozatosan tudnak megjelenni a termékek és szolgáltatások áraiban, a gazdaság szétzilálódása nélkül. Ráadásul a fokozatos alkalmazkodás révén kevésbé kerülnek versenyhátrányba azon országok vállalkozásaival szemben, ahol nem jelenik meg ez a rendszer, és így lehetőségük lehet a vetélytársak alacsonyabb árait környezetvédelmi alapú reklámokkal ellentételezni.

A harmadik lépés, hogy meg kell határozni azt, hogy mivel termelhetőek KHE-k. Ez lehet természetvédelmi területek fenntartása, újak kialakítása, meglévő szennyezések, károsítások felszámolása, de akár olyan gazdaságilag aktív területhasználatok kialakítása is, amely nagyobb biológiai változatosságot és gazdagabb élővilágot eredményez az adott területen, mint az korábbi állapotában volt.

Forrás: https://sokszinuvidek.24.hu/viragzo-videkunk/2017/01/31/kincskent-ovott-oserdo-a-bukk-oleleseben/

A negyedik lépés a felügyeleti rendszer kialakítása. Erre célszerű minőségbiztosító vállalkozásokat kijelölni társadalmi és állami felügyelet mellett. A tanúsító szervezetek tanúsíthatják az adott vállalkozás tényleges környezethasználatát (KHE-ben) és ennek ellentételezésének megvalósulását, más vállalkozások, vagy akár civil szervezetek KHE termelését és azok értékesítését.

Az ötödik lépés – a harmadik lépéshez kapcsolódóan – a határokon kívül termelt KHE elfogadási rendjének kialakítása. Célszerű ebben megkülönböztetni azokat az országokat, ahol kialakításra került ez a rendszer azoktól, ahol nem. Amely országok bevezették a rendszert, azokból érdemes minden eladásra szánt KHE elfogadhatónak tekinteni – hiszen az adott ország a saját környezethasználatát is ellentételezi valamilyen mértékben. Ezzel szemben azok az országok, amelyek nem vezettek be ilyen politikát, azok lényegében véve csak „lehúznák” azok vállalkozásait (a meglévő természetvédelmi illetve érintetlen területek KHE-inek kiárusításával), amelyek bevezették, ráadásul ezek piacra engedésével az egész szabályozás – legalábbis annak korai szakaszában – értelmét veszítené. Azonban nem kell ezen országok minden KHE-ját kitiltani. A környezeti rekonstrukcióval kapcsolatos KHE-ket el lehet fogadni ezekből is, hiszen ezek új természeti kapacitásokat teremtenek, így összhangban vannak a szabályozás céljaival.

A hatodik lépés annak kialakítása, hogy a rendszert nem használó országokból származó termékek miként kerülhetnek bele a rendszert használó országokban előállított termékekbe. Vagyis hogyan kerüljenek ellentételezésre ezen termékek előállításának környezethasználatai.

A hetedik lépés természetesen a szankciók meghatározása. Szankciók nélkül versenyelőnybe kerül az, aki nem tartja be a szabályozást, így végül csak azok fogják betartani, akik más okokból – például a közösség megítélésének igen erős hatása az üzletmenetre – nem tudják elkerülni azt. Éppen emiatt a szankcióknak szükségszerűen súlyosnak, viszont lehetőség szerint nem pénzbelinek kell lennie. A pénzbeli szankciók elinflálódhatnak, vagy épp egy vállalkozás kinőheti azok maximális értékét. Mindemellett nehéz meghatározni egy pénzbeli szankció mértékét, hiszen a politikusok nem akarják ellehetetleníteni a szabályokat be nem tartó, de munkahelyeket fenntartó vállalkozásokat. Éppen ezért célszerű, hogy a szankciók – a javítás elmaradása esetén – alapvetően a működést korlátozzák.

A nyolcadik (vagy épp nulladik) lépés a génszerkesztett haszonnövények termesztésének engedélyezése. Alapvető fontosságú, hiszen e nélkül egy nem túl távoli pont elérése után komoly érdekütközés alakul ki az élelmiszertermelés és a környezeti rekonstrukció között. Márpedig az élelmiszerfogyasztás kényszerrel – vagy magas árakkal – történő visszafogása nagyon gyorsan ellehetetlenítené, vagy a drágább illetve offshore (vagyis külföldön végrehajtott) irányba tolná el a rekonstrukciós befektetések (KHE termelés) végrehajtását. A génszerkesztett haszonnövények termesztésének engedélyezésével viszont ez a konfliktus pont sokkal későbbre tolódik ki, van idő a szükséges technológia fejlesztések végrehajtásában mind a KHE fogyasztás visszafogása (kevésbé környezetterhelő termelés) mind a KHE termelés terén.

A rendszer a kialakítása után természetesen a legkisebb költségek irányába mozdulna el. Ami nem baj, sőt épp igenis jó dolog. A KHE-k termelése terén elsőnek nyilván a meglévő természeti értékeket fenntartó szervezetek fognak forráshoz jutni, így viszont biztosítottá válik ezek fennmaradása. Másrészt a rekonstrukció terén valószínűleg a gazdaságilag legértéktelenebb területek helyreállítása történhet meg. Vagyis kis költségekkel jelentős eredmények lesznek a környezetvédelem terén. A drágább, több kutatást és erőforrást igénylő projektekbe nyilván akkor fognak belevágni az érintettek, amikor azok végrehajtásának technológiája már elérhető közelségbe kerül.

Mindez azt is jelenti, hogy a leginkább környezetterhelő vállalkozásoknak van idejük a környezetterheléshez kapcsolódó pénzügyi stratégiájuk kialakítására, illetve a kevésbé környezetterhelő technológiák kifejlesztésére és azok gazdasági ciklusukhoz igazodó bevezetésére. Egész egyszerűen az új technológia bevezetéséig több KHE-t kell vásárolniuk, és a KHE vásárlási költségek kerülnek szembe az új technológia idő (az előző rendszer amortizációja) előtti bevezetésének költségeivel.

Ugyanakkor a rendszert elsőnek bevezető országok jelentős gazdasági előnybe kerülhetnek. Az ő vállalkozásaiknál meglesz a tapasztalat a környezeti értékek költséghatékony helyreállítására, így bárki, aki a későbbiekben el akarja indítani a rendszert (vagy egyszerűen épeszű költségekkel akar végrehajtani egy helyi rekonstrukciós programot), az jó eséllyel az elsőnek indulóktól fogja megvásárolni a végrehajtáshoz szükséges tudást. Vagyis érdemes elsőnek lenni.

Ám mit tehetünk mi ennek elérése érdekében? Meglepően sokmindent. Az egyik az, hogy a mindennapi közbeszéd témájává tesszük. A másik a bevezetés követelése (pl. demonstrációkon). A harmadik pedig az ügydöntő népszavazások kezdeményezése a témában.

Forrás: https://www.npr.org/2018/09/10/645223716/on-the-sidelines-of-democracy-exploring-why-so-many-americans-dont-vote?t=1561574144468

Nem szerepel ezek között a megfelelő képviselők választása. Okkal. Amikor az ember képviselőt választ, akkor csomagot választ, amelynek nem tudja megválogatni egyenként az elemeit. Ha csak egyetlen témára fókuszálunk a választás során, akkor jó eséllyel szélsőségeseket vagy hazugokat fogunk a hatalomba jutatni, és egyikükkel sem megyünk semmire. Ugyanakkor a kérdés közbeszéd részévé válásával a politikusok nagy része fel fogja karolni a témát: egy újabb dolog, amelyben közös pontot találhatnak a választóikkal. A közvetlen hatalomgyakorlás révén pedig megtehetjük azt, hogy olyan képviselőt választunk, amelynek szélesebb csomagja megegyezik az elvárásainkkal, miközben attól függetlenül bevezethetjük a rendszert (szavazhatunk annak bevezetésére), hogy a mi képviselőnk támogatása szükséges lenne ehhez.