Be kell vallanom, lelkes olvasója vagyok a kapitalizmus blognak. Minthogy a blog csak kevéssé vádolható kormánypártisággal, ezért némiképp meglepett az, ami ott megjelent az országgyűlés által elfogadott túlóratörvényről.
A poszt szerzője szerint a törvény módosításával - hosszabb távon - jól járnak a munkavállalók, mert egyrészt kibővülnek a lehetőségeik (többet túlórázhatnak, ha akarnak), másrészt rákényszerülnek a saját érdekeik határozottabb képviseletére. A szerző okfejtése valójában logikus, és igaz is lenne, ha...
Ha ezt a törvényt nem hazánkban és nem úgy hozták volna meg, ahogy meghozták.
Mi is a probléma? Nos, az van bőven. Kezdjük azt, hogy a törvény nem csak a maximális túlóra mennyiségét változtatta meg, hanem azt, amikor azt el kell számolni és ki kell fizetni. Persze mindehhez a munkavállaló vagy a szakszervezet beleegyezése is kell. Elvileg ez lehetne szép, hiszen a szakszervezet simán mondhat nemet. Feltéve, hogy egyáltalán létezik, vagy van elegendő ereje a munkáltató jelentette nyomásnak ellenállni. Persze egy idő után lesz, csakhogy addigra sok helyen beépül majd a szerződésekbe a 400 óra és a 36 hónapos elszámolási ciklus. Akkor pedig majd a munkavállalók akarják majd módosítani a szerződést, ami persze nem túl kellemes, hiszen akkor erre, és mondjuk nem a fizetések emelésére kell, hogy fókuszáljanak.
Persze miért lenne gyenge a szakszervezet pozíciója? Nos, ugyan mindenki munkaerő-hiányról beszél, de ugyanaz a munkavállaló nagyon különböző jövedelemre tehet szert attól függően, hogy ki a munkaadója. Azok a munkaadók, akik most az adott szakmára vetítve magasabb fizetést adnak jó pozícióban vannak. Hiszen a magasabb fizetés miatt mindenképp tudják pótolni az évi +150 órán és a 3 éves elszámoláson problémázó munkavállalót. Így persze könnyen megtörhető a szakszervezet ellenállása.
Ehhez kapcsolódik, hogy a szerző feltételezi a tiszta versenyt. A tiszta versenyben a szereplők nem játszanak össze egymással, vagy azért mert ezt valamely hatóság megakadályozza, vagy azért mert túl sokan vannak ahhoz, hogy az összejátszás a gyakorlatban kivitelezhető legyen.
Csakhogy a hazai munkaerő piac egy picit más képet mutat. Az elmúlt évtizedekben minden egyes kormány lakhatás politikája a saját tulajdonú ingatlan megszerzésének elősegítésére irányult, miközben más szabályok miatt az albérletek árainak olyan méretűre nőttek, hogy az azonos vagy több, mint egy lakáshitel törlesztőrészlete. Ennek következtében viszont a hazai munkavállalók területileg sokszor kötöttek, vagyis csak egy nem túl nagy sugarú körben képesek és hajlandóak munkát vállalni. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a magas jövedelmet biztosító munkahelyek az országban egymástól jellegzetesen távol, általában a bejárási határt meghaladó távolságra esnek. Nem véletlenül. A betelepülő vállalkozások így elkerülhették, hogy jelentős bérversenyt generáljanak, mindamellett a munkaerő igényük kielégítése is egyszerűbb volt. Így viszont egy-egy régióban csak kevés számú igazán jól fizető munkahely van, így az összejátszás elkerülésének mennyiségi biztosítéka biztosan nem érvényesül. Már csak a hatósági biztosítékok vannak jelen, és itt sajnos fennáll az esélye, hogy azok "nemzetstratégiai érdekek" miatt nem fognak működésbe lépni...
További probléma a jogbiztonság. Az pártállás nélkül kijelenthető, hogy a törvény módosítását nem előzte meg sem társadalmi egyeztetés, sem társadalmi vita. Vagyis egy hirtelen, előre ki nem számítható változásról van szó. A blog szerzői rendre kiemelik, hogy milyen fontos a gazdasági szereplőknek a jogbiztonság. Nos, talán elfeledkeztek ennek kapcsán arról, hogy minden egyes munkavállaló gazdasági szereplő. Így bizony rájuk is igaz, hogy szeretik a jogbiztonságot, és annak magas szintje szükséges ahhoz, hogy maximalizálják a teljesítményüket. Ellenben, ha a fejük felett számukra kedvezőtlennek tekintett törvények születnek, nos, az igen kevéssé készteti őket arra, hogy többet fektessenek a munkájukba vagy a képességeik fejlesztésébe. Vagy épp más képességeket fejlesztenek. Például amelyekkel külföldön tudnak munkát vállalni.
Mindamellett a szerző is beleesik abba a hibába, amibe a törvény alkotói is beleestek: a munkaerőpiac rugalmasságát - vagy annak a hiányát - mennyiségi problémának látja. Holott ez a fajta rugalmasság - és inkább itt van az európai és amerikai piac közötti különbség - inkább minőségi kérdés. Hazánkban a munkaerő hiány nem azt jelenti, hogy nincs elég ember, hogy dolgozzon. Abból van hiány, aki azt a specifikus munkát elvégezné, amit a munkáltató el szeretne végezni. A hazai szabályozás (a legtöbb európai országhoz hasonlóan) nagyon erősen megköti azt, hogy milyen munkát milyen szakképzettséggel rendelkező munkavállaló végezhet, és emellett a munkahelyi belső képzéseknek sem biztosít tág teret. Vagyis szinte csak a külön erre specializálódott oktatásszervezők taníthatnak szakmákat, ráadásul mindezt úgy, hogy a rokonszakmák lényegében véve nem átjárhatóak. Mindezeken felül ezek a képzések nem egyszer indokolatlanul hosszúak, vagyis a munkáltatónak, ha egy meglévő munkavállalóját akarja átképezni, igencsak meg kell azt gondolnia. A munkavállaló hosszabb időre kiesik a munkából (vagy legalábbis nem fog 100%-ot nyújtani), a képzés költségei sem alacsonyak amelyek együtt magas pénzügyi kockázatokat jelentenek egy olyan országban, ahol bizony egy-egy ágazat újraszabályozása bármikor egy hét alatt megtörténhet...
Ezzel szemben az egyesült államokban jóval kevesebb szakképzettség megkötés van, a munkáltatók lényegében a munka közben képzik a munkavállalóikat. Így az adott munkavállaló szükség esetén könnyebben vált munkahelyet és szakmát (a legtöbb esetben nem kell előre megfelelnie a szakképesítés követelményeknek) így könnyeben elégíti ki a munkáltató munkaerő igényét. Lehetséges, hogy inkább ezt a fajta rugalmasságot kellene átvenni, átgondolni azt, hogy mely esetekben lehet és mely esetekben nem lehet eltekinteni a szakképzettség követelményektől, illetve azt, hogy a munkáltatók milyen rendszerben valósíthatják meg a munkahelyi szakképzést oly módon, hogy eközben a termelési hatékonyságuk is megmaradhasson.
Ám talán a legfontosabb, amit a szerző nem vett észre: az állam szerepe. Nem arról van szó, hogy félnénk a piacoktól. Persze van, aki fél, de messze nem annyian, mint gondolnánk. Inkább arról van szó, hogy az államnak van egy olyan funkciója, hogy kikényszeríti a tisztességes piaci viselkedést. Nem valamiféle pénzügyi kiegyenlítésről van szó, hanem arról, hogy olyan környezetet teremt, ahol mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. A törvény módosítása ugyanakkor visszaélésekre adhat lehetőséget. Hiszen a munkaidő keretet a "kollektív szerződés rendelkezése szerint" (szó szerinti idézet) 36 hónapos ciklusban kell elszámolni. Ami lehetőséget teremt arra, hogy addig a munkáltatók egy - nem túl erkölcsös - része ne fizesse ki azt, majd hirtelen átadja a vállalkozását egy hajléktalannak és ő maga pedig lelépjen. Így viszont valójában összesen egy fél évnyi bérrel is elmaradhat - vagyis ennyivel olcsóbban vállalhat el valamit - ami bizony igencsak érezhető különbség. Ráadásul a kiürített kasszájú cégnek nem lesz elég vagyona a munkavállalók elmaradt bérének kifizetésére. Természetesen ez nem egy normális viselkedés, ám mivel a hazai szabályozás kiskapui lehetőséget teremtenek rá, és emellett anyagilag a tisztességtelen viselkedés megéri, így az ilyen viselkedés elég gyakori lehet ahhoz, hogy érezhető társadalmi - gazdasági károkat okozzon. Nem véletlen, hogy a legtöbb helyen rövidebb az elszámolási ciklus, így ugyanis az ilyen visszaélések kivitelezése - a szükséges kapcsolatok kiépítésének időigénye miatt - lényegesen nehezebbé válik és kevésbé is éri meg. Az alacsonyabb esetszám miatt pedig a nyomozati hatóságoknak esélye van utánamenni az egyes eseteknek és bíróság elé invitálni az elkövetőket.
Nem arról van szó, hogy a vállalkozók gonoszak lennének. A legtöbbjük nyilván a továbbiakban is tisztességes lesz. Ugyanakkor megeshet, hogy olyanokkal is versenyezniük kell majd, akik velük ellentétben nem azok, és akik épp a saját tisztességtelenségük miatt elviszik előlük a szerződéseket. Így viszont a legjobb szándékuk ellenére is el kell majd gondolkodniuk azon, hogy maguk is rálépjenek erre az útra, esetleg kivonuljanak az üzletből, vagy épp az államot ejtsék fogságba a számukra kedvező piaci feltételek megteremtése érdekében.
Persze felmerülhet, hogy németországban is sok esetben több éves elszámolású a munkaidő keret. Ez igaz, viszont teljesen más a környezet. Egyrészt lényegesen nehezebb (drágább) elbocsájtani egy munkavállalót, így a több éves elszámolási ciklus ott arra ad lehetőséget, hogy a munkáltatók megtartsák a munkavállalóikat abban az időszakban, amikor épp nincs azokra szükség. Hazánkban azonban jóval olcsóbb az elbocsájtás, így a többéves elszámolás lehetőségének munkahely védő hatása is lényegesen szerényebb lesz. Mindamellett a német állam szabályozása is más, jobb lehetőségeik vannak az esetleges visszaélések kiszűrésére, így a visszaélésekre kevesebb lehetőség van. A vállalkozások könnyebb indítása és bérlakásos lakhatási struktúra miatt az azonos szakmákban dolgozók bére kiegyenlítettebb, így ha a munkavállalók elkezdenek gyanakodni, könnyebben lépnek le attól a munkaadótól, aki esetleg szeretne visszaélni egy kicsit a jogszabályok nyújtotta lehetőségekkel. Vagyis csupán minden más.
Mit tanít ez számunkra? Azt, hogy minden szabályzót a teljes komplexitásában kell nézni, mert azok nem egymagukban, a levegőben lógnak. Ugyanaz a szabály az egyik helyen - az adott környezetben - a szabadság kiteljesítését jelenti, míg a másik helyen - immár más környezetben - éppen inkább a korlátozását eredményezheti vagy épp visszaélésekre teremthet lehetőséget.
És egy kis extra: Az EU-s szabályozás, amely a munkaidőt szabályozza, a munkavállalók egészségének védelméről szól. Igen a munkaidő bizony eléggé konkrét munkaegészségügyi - munkabiztonsági kérdés. A munkahelyi balesetek igen magas hányadában szerepet játszik a fáradtság, ráadásul az nem csak a bekövetkezés valószínűségét növeli, hanem a súlyosságát is fokozhatja. Beszélhetne erről a tavaly munkabalesetben meghalt 79 munkavállaló. Ja nem, mert meghaltak. Így nem mondhatják el, hogy hetek óta folyamatosan túlóráztak és a fáradtság felfalta a balesetet távoltartó utolsó védelmi vonalukat: az éberségüket.
Persze többnyire nem ennyire súlyos a helyzet. Inkább a munkahelyi megbetegedések a jellemzőek. A munkavállalók általában ki vannak téve különféle ártalmaknak. A megfelelő munkaszervezéssel és védőeszközökkel a munkaidő alatt összegyűlő ártalmak alatta maradnak annak, amit a munkavállaló képes kipihenni, regenerálni. Ám ha több időt tölt a munkahelyén, akkor több ideig van kitéve az ártalmaknak, így azok már átléphetik azt a határt, amit a szervezet csak több pihenéssel, vagy egyáltalán nem tud helyreállítani. Ráadásul a pihenőidő is csökken, vagyis még ha a munkáltató a hosszabb munkaidőt figyelembe véve is alakította ki az ártalmak elleni védelmet, akkor is megeshet, hogy a szervezetnek nem lesz elegendő ideje a regenerálódásra...
