Ismét felviharzott a vita kicsiny hazánkban a választási rendszerekkel kapcsolatosan. Apropója, hogy az ellenzéki pártok – jogosan – igazságtalannak tartják a jelenlegi választási rendszert, és közös nyilatkozatot tettek közzé az általuk ideálisnak tartott választási rendszerről, amely a német modellen alapulna. Amiről persze a legtöbben azt sem tudják, hogy miképp is néz ki.
A németországi választások ismét előhozták a német gazdaság kérdéseit - legalábbbis az index cikkében, amely szerint a kínaiak, amerikaiak és a britek finanszírozzák Angela Merkel újraválasztását.
A cikk inkább persze a német belpolitikáról szól, ám az alapállása meglehetősen egyszerű. A német gazdasági modell fenntarthatatlan, jajj, jajjajj, nagy a baj.
Fenntarthatatlan, mert a GDP 8-9-át teszi ki a külkereskedelmi többlet, mert a lakosság jövedelmei valamivel lassabban növekednek mint agazdaság egésze, meg amúgy is milyen már, hogy a csúnya németek szétexportálják a világot. Ebből baj lesz, mi már előre szóltunk.
Pedig tényleg szóltak, a bal oldali szerzők már több, mint egy évtizede ekézik a német gazdasági modellt, annak végét jósolva. Ami csak nem akar eljönni. Olyannyira nem, hogy a közben lezajlott világgazdasági válságból a német gazdaság megerősödve került ki, nem pedig meggyengülve, ahogy amúgy az index gazdasági cikkeit szerzője által javasolt módszereket követő országok.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell feltennünk, hogy miért épp a német gazdaság rendelkezik jelentős külkereskedelmi többlettel, miért épp a német gazdaságban növekedett meg az utóbbi másfél évtizedben a mikro- és kisvállalkozások száma.
A masszív külkereskedelmi többlet oka nem az, hogy a német kormány egyszerűen csak így döntött és széttámogatja az exportágazatokat, és nem is az, hogy mesterségesen gyengén tartja a nemzeti valuta árfolyamát. Az utóbbi nincs is nemzeti kézen, és az Európai Központi Bank - amúgy tényleg az újabbkori német hagyományokat követve - az árstabilitást tartja szem előtt, nem pedig az exportágazatok támogatását.
A gazdasági siker oka, hogy a vásárlók - mind a lakossági, mind a vállalati fogyasztók - szívesebben fogyasztanak német termékeket, mint másokat. Ám ennek is van oka. Ez az ok, pedig nem más, mint a német termékek jobb ár-érték aránya. Ez részben abból adódik, hogy a fizetések kicsivel lassabban nőnek, mint a gazdasági teljesítmény. A másik ok viszont az, hogy németországban kevesebb adminisztratív akadálya van új vállalkozások létrehozásának, a meglévő szereplő termékváltásainak.
A német gazdaság ugyanis már bő másfél évtizede egyderegulációs cikluson esik túl. A kétezres évek elején ugyanis - épp a magas munkanélküliség kezelése érdekében - elkezdték felülvizsgálni a gazdasági szabályzókat, és azok egy részét egyszerűen megszűntették vagy enyhítették. Egyben egyszerűsítették a vállalkozások állami adminisztrációját is. Ez vezetett a vállalkozások számának megnövekedéséhez, amely egyrészt fokozatosan felszívta a munkanélküliek tömegét (több millió embert), másrészt rugalmasabbá tette a gazdaság szerkezetét, így egy-egy vállalkozás bajba kerülése, visszaesése már kevésbé érintette a gazdaság egészét. Ahelyett, hogy szélmalomharcot vívtak volna a robotizáció terjedése ellen, inkább átképezték a munkájukat vesztetteket ezzel segítve azok újbóli elhelyezkedését. Akik így összességében többet kerestek, mint a korábbi, megszűnt munkahelyükön.
Ugyanakkor a dereguláció hatására megnőhetett a válallkozások profitrátája. Ez persze baloldali szemmel nagy baj, ám valójában nagyon is sokat segített a munkanélkülieken. Ehhez azt kell megértenünk, hogy a gazdaság különböző ágazataiban igen különböző a profitráta. Egyes ágazatokban már 4-5% is jónak számít, más ágazatokban pedig akár 100% feletti értéket is felvehet. Ha az állami szabályozás lecsökkenti a profitrátát, akkor egyes ágazatokban ez azt eredményezheti, hogy a szereplőknek jobban megéri a kapacitásokat áttelepíteni olyan helyekre, ahol alacsonyabbak a bérek. Ha ellenben az állami szabályozás a gazdasági szereplőkre hagyja a béralkut, akkor ez azt jelenti, hogy az alacsony profitrátájú ágazatok külföldre településére akkor kerül sor, amikor az adott ágazat szereplőinek már nehézséget kezd okozni a munkaerő igényük kielégítése. Ez azt jelenti, hogy a foglalkoztatás folyamatosan tud bővülni addig a szintig, amikor már lényegében mindenkinek van munkája (csak egy minimális, "technikai" munkanélküliség marad fenn, vagyis lényegében véve a csak épp állást váltók és a munkaerő piacra frissen belépettek nem rendelkeznek munkával). Eddig a pontig viszont a bérek csak igen lassan nőnek, hiszen a munkaadók közel bármikor tudnak új munkavállalókat felvenni a bérük miatt távozók helyére.
Csakhogy ez egy önmagát feloldó állapot. A magas foglalkoztatás kialakulásával a munkaadók már nem férnek szabadon hozzá a munkaerőhöz, így azok, akiknek az ületi modellje megengedi a magasabb bérek kifizetését (pl. magas a profitráta, vagy a magasabb költségeket rá tudják terhelni a fogyasztókra) azok magasabb fizetést kezdenek ígérni (és kifizetni) a munkaválallók magukhoz csábítása érdekében. A többi vállalkozás pedig válaszút elé kerül: vagy maguk is megemelik valamelyest a fizetéseket a munkavállalóik megtartása érdekében, vagy technológiát váltanak és elbocsájtják a feleslegessé váló munkaerőt vagy máshová települnek és elbocsájtják a bezárt üzem munkaválallóit. Azt, hogy ki mit választ lényegében a profitráta határozza meg. A magasabb profitrátával rendelkezők megemelik a fizetést a termelés folyamatos fenntartása érdekében, míg ahol alacsony a ráta, azok vagy technológiát váltanak vagy legalább részben kitelepülnek. Eközben azonban a munkaválallók bére egy ideig gyorsan nő, egészen addig, amíg az újra megnövekvő munkanélküliség miatt a már újra szabadon hoozzáférnek a munkaerőhöz a vállakozások.
Annak, hogy egyenlőre nem látjuk ennek a megugrásnak a jeleit a német gazdaságban igen egyszerű. Egyszerűen csak mostanra szívták fel a szabad munkaerőt a vállalkozások, és ezt a folyamatot alaposan lelassította két tényező. Egyrészt a lezajlott gazdasági válság, ami egy időre megnövelte a munkanélküliséget. Másrészt az, hogy a német gazdaság viszonylag hatékonyan képes a többi országból - elsősorban az EU-n belülről - munkaerőt felszívni. Vagyis a német gazdaság a többi eu-s országban bőven rendelkezik munkaerő tartalékkal, akiket már kisebb hazai béremelésekkel is képesek magukhoz vonzani (mellékesen nem egyszer olcsóbban, mint amit a német munkaválallóknak fizetnek). Ez egyben azt is jelenti, hogy eme megugrásra csak akkor kerülhet sor, amikor a német válallkozások a többlet munkaerő igényüket már nem tudják a többi uniós országból kielégíteni (pl. az ott is megnövekvő bérek, a megfelelő nyelvtudással és mozgási hajlandósággal rendelkező munkaerő elfogyása következtében).
Ám ez önmagában nem magyarázza a masszív külkereskedelmi többletet. Attól, hogy a német cégek hatékonyabban termelnek és exportálnak és csak alacsony léptékben kénytelenek a fizetéseket emelni csak kis mértékben lesz többletes a külkereskedelmi mérleg, sőt, az akár negatív is lehetne. A külkereskedelem egyensúlytalanságának az oka inkább a lakosság fogyasztási szokásaiban keresendő. Vagyis a kérdés az, hogy miért nem fogyasztanak annyit a németek, mint amennyit megtermelnek?
A válasz összetett és ez jelentős hatással is bír abban, hogy a német kormányzat a külföldi nyomás ellenére sem tesz ennek feloldására. Egyrészt a német népesség (is) öregszik, márpedig ez aktívan befolyásolja a fogyasztók magatartását, arra ösztönzi őket, hogy félretegyenek időskorukra. Különös tekintettel arra, hogy az állami nyugdíjrendszer egyensúlyának megőrzése érdekében máris megemelésre került a nyugdíjkorhatár. Ez pedig arra utal, hogy felmondásra kerülhet a nemzedékek közötti "szolidaritás", megtörténhet, hogy a nyugdíjakat nem a bérek, hanem az infláció alakulásához fogják kötni.
Egy másik tényező kulturális. A németek még akkor is inkább hajlamosak megtakarítani, amikor ez gazdaságilag nem feltétlenül ésszerű. Ugyanakkor ez egy hasznos szokás, biztosítja, hogy az emberek nehéz helyzetben is képesek legyenek magukról gondoskodni és a problémáikat megoldani.
Harmadrészt azért a 2008-as válság egyáltalán nem volt annyira régen és bizony ékes bizonyosságul szolgált arra, hogy jó az, ha az embernek inkább megtakarított pénze mint fogyasztási hitele van. Vagyis a lakosság inkább a megtakarításaiból, mintsem hitelből vásárol.
Azt sem szabad elfeledni, hogy még németországban is magas volt a válság előtt a lakossági hitelek aránya. Ez viszont azt jelenti, hogy a hitelekkel rendelkező fogyasztók az óvatosabb költekezésre, megtakarításra történő áttérése egy olyan időszakkal járt, amikor nem a megtakarításaikat halmozták fel, hanem a hiteleiket fizették vissza. Így kialakulhatott egy viszonylag hosszú fogyasztás szegény időszak, amely csak mostanában kezd végetérni.
A bérek lassú növekedési pályája is inkább a megtakarításokat ösztönzi. Egy meredek növekedési pálya esetén teljesen ésszerű a hitelek felhalmozása, hiszen azokat a jövőben várható jövedelmekből kell visszafizetni, amelyek jelentősen magasabbak lehetnek, mint a jelenlegi szint. Ellenben a bérek lassú emelkedése esetén a hitelek visszafizetési periódusa jelentősen megnyúlik, így az azonnali fogyasztásból származó haszon elveszhet. Jobban megéri egy kicsit kivárni, megtakarításból, vagy legalábbis kevesebb hitel felhasználásával költekezni.
Újabb tényező a németországban dolgozó sok külföldi munkavállaló. Ennek következtében a németországban szerzett jövedelmek egy részét egyszerűen nem ott, hanem részben külföldön költik el a munkavállalók és családjaik. Emellett sokszor igaz, hogy a külföldiek kisebb lábon élnek, mivel a jövedelmüket inkább félreteszik arra, hogy a későbbi hazatérésük után a származási országukban alapítsanak vállakozásokat. Egész egyszerűen jobb otthon menő vállalkozónak lenni, mint máshol nem túl közkedvelt bevándorlónak.
Nem elhanyagolható az sem, hogy az utóbbi pár évben nem igazán bukkant fel újabb, a pénzt a bankszámláról hatékonyan kihúzó kütyü. Így viszont a meglévő termékeket a fogyasztók akkor cserélik le, amikor ők személy szerint ésszerűnek tartják. Vagyis kevesebb lesz az olyan, aki az IPhone 7-et IPhone X-re cseréli (de azért bőven van ilyen).
Az sem elhanyagolható tényező, hogy a magas megtakarítási hajlandóság komolyan jót tesz egy nemzet gazdaságának. Ehhez azt kell megérteni, hogy mind a tartós fogyasztási cikkek fogyasztása, mind a vállalkozások alapítása jelentős saját tőkét kíván. Ha valahol magas a megtakarítási ráta, akkor az adott gazdaság előtt - hacsak nem áll az útban túl sok adminisztratív akadály - fényes jövő áll. Sokan fognak vállalkozni, így aztán a gazdaság szerkezete gyorsan tud igazodni a piaci változásokhoz. Nagyobb lesz a tartós fogyasztási cikkek fogyasztása, ami viszont épp a beruházás igényes vállalkozásoknak tesz jót. De nem csak ennyiről van szó. A legnagyobb beruházásokat igénylő vállalkozások - épp a szükséges beruházás mértéke miatt - nem egyéni, hanem eleve társas vállakozásként kezdik a létezésüket. Ehhez viszont az kell, hogy a gazdaságban sok megtakarítás legyen, már csak azért is, mert a társas válallkozások befektetői jellemzően maguk is vállalkozók. Amihez sok kisvállalkozás kell, amihez pedig sok megtakarítás...
Mit jelent mindez? Azt, hogy a német gazdaság egyáltalán nem valamiféle katasztrófa felé rohan. Egyszerűen hagyják abban érvényesülni a józan észt és magukat a gazdasági szereplőket, akik egyszerre vannak jelen a termelői és fogyasztói oldalon. A magas külkereskedelmi többlet elsődleges oka az, hogy a többi ország - bőven beleértve az eu-s országok többségét - nem hajtotta végre a saját gazdaságuk fejlődéséhez szükséges reformokat, így nem tudtak kellően erős versenytársaivá illetve partnereivé válni azon országok (főképp németország) válallkozásainak, ahol a reformok megtörténtek. Mi több, nem egyszerűen nem hatékony vetélytársai vagy partnerei a német vállalkozásoknak, hanem még a munkaerejüket is egyre kevésbé képesek megtartani az azokat megfizetni képes német vállalkozásokkal szemben.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a sokak által a német kormányzat szemére hányt jelenségek maguktól meg fognak szűnni, vagy legalábbis politikailag elfogadhatóbb szintre fognak mérséklődni. Minél hamarabb hajtaja végre a többi ország a reformokat, annál hamarabb. Mindez ráadásul - ez az, amit sokan nehezen értenek meg - a német gazdaságnak is jót fog tenni. Hiszen nem csak vetélytársakra fognak szert tenni, hanem partnerekre is, akiktől vásárolhatnak és akiknek eladhatnak. A munkaerő németországba történő vándorlásának lelassulása az ottani bérek megemelkedését fogja magával hozni, így mindenki többet termelhet és adhat el. Vagyis nem siránkozni kellene mások sikerén, hanem tanulmányozni és lemásolni azt.
Az ellenzék kevés kivétellel egységesen többkulcsos adórendszert akar, ígér a választóinak. Indokuk erre roppant egyszerű, az egykulcsos adót a kormányzat vezette be, ja nem, az progresszív adórendszer igazságosabb. Igazságosabb, mert így a szegények kevesebb adót fizetnek, esetleg egyáltalán nem fizetnek, míg a gazdagok kifizetik a különbséget. Hogy ez mitől igazságos? Őszintén szólva fogalmam sincs. Az egykulcsos adó esetén is több adót fizetnek a magasabb, mint az alacsony jövedelműek, csupán arányosan és nem aránytalanul többet. Vagyis egykulcsos adórendszerre is igaz a közszolgáltatások keresztfinanszírozása: azokat – pusztán a számuknál fogva – jobbára az alacsonyabb jövedelműek veszik igénybe, de nagyobbrészt a magasabb jövedelműek fizetik.
Az adórendszer politikai hatásai is megérnek egy misét, akarom mondani cikket, de jelen írásomban egy másik kérdést járok körbe: hogyan hat az adórendszer magukra a munkavállalókra és a munkaadókra?
A válasz egyszerűnek tűnik és az ellenzék ezt is kommunikálja. Egykulcsos adó esetén mindenkinek azonos arányban kell adót fizetnie, így az alacsonyabb jövedelműek rosszul, míg a magasabb jövedelműek jól járnak vele. Ennek oka, hogy az alacsony jövedelműek adóterhelése magasabb (mert létezik), mint egy többkulcsos adórendszer esetén, ha abban van adómentes jövedelmi kulcs. A magas jövedelműek viszont kevesebb adót fizetnek, mint egy többkulcsos adórendszer esetében, mivel az ő adókulcsuk alacsonyabb, mint abban lenne (azonos állami adóbevétel esetén).
Akkor ezen nincs is mit tovább vizsgálni, a szegények, az alacsony jövedelműek a többkulcsos adóval járnak jól. Le is zárhatnánk a kérdést ezzel, ám van egy pár apróság, amin érdemes még elgondolkodni. Ez pedig a gazdaság dinamikus volta.
A gazdaság ugyanis mindig változik. Vagy nő, vagy csökken, ugyanazon értéken nem szokott lenni. A jövedelmek is ugyanígy tesznek, ha egyéni szinten vannak is hosszabb állandó jövedelmű időszakok. Ez azt jelenti, hogy optimális – és normális – esetben az alacsony jövedelműek jövedelme is átlépi az adóztatás határát, így nem adózóból adózókká válnak.
Ilyenkor felmerül a politika részéről a kérdés: megemelje az adósávokat? Ha megteszi, úgy adóbevételektől esik el, és nem csak az esetleges minimálbér emelés által generált bevétel növekedés esik ki. Ha az adóbevételekre szüksége van, akkor két dolgot tehet. Az egyik, hogy nem nyúl az adósávokhoz és hagyja azokat elinflálódni és értelmetlenné válni. A másik lehetőség, hogy – szokás szerint – a magasabb jövedelműekkel fizetteti meg a jótékonykodás árát, új adósávok bevezetésével, vagy a legfelső adósávhoz tartozó adókulcs növelésével. Így viszont az történik, hogy a többkulcsos adórendszer alapjául szolgáló társadalmi szolidaritás gyengül meg.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell látnunk, hogy vannak bizonyos törvényszerűségek a jövedelmek társadalmon belüli eloszlásában. A törvényszerűség pedig nem más, mint az egyén saját jövedelemtermelő képességé történő befektetése. A legalacsonyabb jövedelműek jellemzően sem szakképzettséggel, sem érettségivel nem rendelkeznek. Az általános és középiskolában – talán a környezet hatásai miatt, talán saját döntésükből – ezek az emberek nem a tanulással tűntek ki, nem tettek szert a munkaerő piacon értékes képességekre.
A magas jövedelműek ezzel szemben a másik véglet. Nemcsak végigtanulták az általános és középiskolát, hanem azt követően főiskolai (manapság: Bsc) vagy egyetemi (Msc) végzettségre is szert tettek, vagyis az érettségi után még legalább 3-5 évet a tanulással töltöttek, nem jövedelemszerzéssel. Emellett esetleg kapcsolatokat is építettek, tudományos kutatást folytattak, vállalkozást alapítottak, stb. Vagyis eléggé szokatlan szórakozási formákat választottak. (Aki azt hiszi, hogy a főiskolások és az egyetemisták csak buliznak és drogoznak, akkor az még nem járt ilyen intézményben. Igen, van bulizás is. És olyan is van, hogy napi 10-12-16 órát kell tanulni, beadandót készíteni. Nem csak a vizsgaidőszakban. De valamit valamiért.)
Nemcsak ez a különbség. Az utóbbi csoport ugyanis azzal is tisztában van, hogy miért magasabb a jövedelme. Éppen ezért el is várja, hogy a befektetése megtérülhessen, éppen ezért az alacsonyabb jövedelműek iránt érzett szolidaritásának is vannak határai, és ha az adórendszer nem teszi lehetővé a befektetése megtérülését, akkor már gyorsan csökkenni fog a szegények iránti együttérzése. Így vagy olyan pártot támogat, amely neki kedvez, vagy megpróbálja – többnyire törvényesen! – optimalizálni az adóját, vagy egyszerűen lelép egy olyan helyre, ahol megbecsülik a tudását. Vagyis összességében hamar komoly korlátja lesz a kieső adóbevételek magas jövedelműek általi „szolidáris” kipótlásának.
Ám nem csak a képzettségi szint miatt vannak jövedelmi különbségek. A másik ok, hogy az adott végzettséggel az egyik ember jobban, a másik rosszabbul fizető munkahelyen dolgozik.
Ehhez nézzük meg, hogy miképp nőhet meg valakinek a jövedelme a képességeinek fejlesztése nélkül! A jövedelmek növekedése három módon történhet. Az egyik, hogy az állam megemeli a minimálbért, így akik az új minimálbérnél kevesebbet kerestek, azok jövedelme az új minimálbér szintjére nő. Vagy épp megszűnik, ha a munkaadó nem képes vagy hajlandó kifizetni a magasabb bért és inkább elbocsájtja a munkavállalót.
A másik lehetőség, hogy a munkaadó az adott munkahelyen önként megemeli a béreket. Ám a munkaadók ezt mindig jó okkal teszik: szükségük van a munkavállalóra. Így ez három esetben következhet be: az egyik, hogy az adott területen munkaerőhiány van, és a munkaadó a bérek megemelésével akarja meggátolni a munkavállalói elvándorlását. A másik eset, hogy a munkahelyen erős szakszervezet működik, amely képes megszervezni egy sztrájkot és a munkaadó nem képes azt megtörni, így a munkabéke helyreállítása vagy megőrzése érdekében inkább megemeli a fizetéseket. A harmadik pedig a munkaadó azon döntése, hogy áttér hatékony bérezésre, vagyis jelentősen megemeli a béreket annak érdekében, hogy egyrészt megfékezze a fluktuációt, másrészt fokozza a munkatempót vagy hatékonyságot.
A harmadik lehetőség, hogy a munkavállaló másik, jobban fizető munkahelyet keres és a továbbiakban ott dolgozik, nem a régi munkahelyén.
Amint az látható, a jövedelem növelése a munkavállaló részéről még akkor is többlet befektetést követelhet, ha amúgy nem fejleszti a saját képességeit. A hatékony bérezésű munkahelyen komolyabb a munkatempó, de legalábbis egyértelműbb a felelősség. A sztrájk, aktív béralku komoly szervezést és kockázatvállalást igényel, hiszen a munkaadó nem feltétlenül akar többet fizetni és megromolhat vele a viszony. Ami később akár a munkahelybe is kerülhet. A munkahelyváltás sem feltétlenül egyszerű történet, az ember elhagyja a munkahelyet, amit ismer egy olyanért, amit nem és ami nem biztos, hogy bejön majd. Visszaút pedig nem feltétlenül van.
Éppen ezért vannak bizonyos küszöbök, egy minimális jövedelem növekedés, amiért érdemes egyáltalán belevágni. A munkahely váltásnál ez a korábbi jövedelem 30%-a. A béralku esetében ez a vállalati kultúrától függően akár nagyon alacsony is lehet, de akár magas is, és ez utóbbi esetben akár eléggé agresszív alkura is szükség lehet. A sztrájk épp egy ilyen, ebbe kb. 15-20%-os elvárt emelés alatt beleugrani, nos, nem egy megfontolt ötlet.
Természetesen a jövedelem növelésének a leghatékonyabb módja a saját képességek fejlesztése, akár szakma kitanulásával, akár a képzettségi szint növelésével, vagy épp mindkettővel. Ám ez sem kockázatmentes. Egyrészt a felnőttkori tanulás általában sok pénzbe kerül és a tanulás ideje alatt vagy van keresete a munkavállalónak, vagy nincs. Ám még ha van is, többletmunkát nem vállalhat, így az abból származó esetleges jövedelmeitől elesik. Másrészt nem biztos, hogy sikerül eredményesen el is végezni a képzést. Harmadrészt pedig megeshet, hogy az új tudás ellenére sem kap jobban fizető munkát. Így itt is igaz, hogy magas az a küszöb, amibe érdemes belefogni, 20-50% körüli. Ráadásul az alacsonyabb küszöb épp a magasabb végzettségűekre és a magasabb küszöb az alacsonyabb végzettségűekre igaz.
Ez meglepő lehet, de egyszerűen mind a munkahelyek, mind a munkavállaló képességei ezt diktálják. Magasabb végzettséggel általában az bír, aki legalább tanulni hatékonyan tud, ráadásul ők jobbára olyan munkahelyeken és munkakörben dolgoznak, ahol a munkaadók sokszor támogatják is a további tanulást. Esetleg el is várják. Ellenben a szakképzetlen munkaerő – senkit nem akarok megbántani – többnyire nem annyira jó a tanulásban, így fennáll a sikertelen képzés kockázata. Általában a munkahelyeik sem annyira támogatóak a tanulás terén, nekik kell a munkavállaló ideje leginkább.
Mi köze ennek az adórendszerhez? Csupán annyi, hogy a munkavállaló részéről a küszöb természetesen nettóban értendő, ám a munkaadónak a bruttót kell kifizetnie. Ha így vizsgáljuk a fizetésemelést, akkor eléggé érdekes helyzetet látunk.
Egykulcsos adórendszer esetében a munkavállaló által kapott és a munkaadó által kifizetett bér szigorúan arányos. Az utóbbi pont olyan mértékben nő, mint az előző, csak összegszerű különbség van az adókulcs mértékében.
Több adókulcs esetében azonban már megeshet, hogy nem így van. Ez viszont csak akkor igaz, ha az elvárt jövedelem szintje átlép egy adózási sávhatárt, aminek a meglévő alatta van. Ekkor ugyanis a szigorú arányosság látványosan megbomlik. A munkaadó kiadása nagyobb arányban nő, mint a munkavállaló bevétele. Természetesen elképzelhetjük, hogy ez milyen hatással van a béralkura. A munkavállaló nem csak annyival kér többet, mint amilyen mértékben nő a jövedelme, plusz az alkualaphoz szükséges plusz, hanem ezek megnövekedett adótartalmát is kéri a munkaadótól. Az utóbbi nyilván nem túl boldog ettől, és jóval keményebb lesz az alku. Vagyis a többkulcsos adórendszer egyes jövedelmi sávokban megnöveli a munkavállalók azon küszöbértékét, amelyért hajlandóak a többletbefektetésre.
Egy példával élve. Tételezzük fel, hogy a munkavállalónk pont annyit keres, amilyen jövedelem után még nem kell jövedelemadót fizetnie. Tételezzük fel, hogy munkahelyet kíván váltani, és 30%-al akar többet keresni. Tételezzük fel, hogy az első adózási sávban az adókulcs 15%. Ebben az esetben neki nem 30%-al, hanem valójában 35%-al többet fizető munkahelyet kell keresnie.
Ám ez nem lesz igaz minden munkavállalóra. Nem lesz igaz azokra, akik nem lépnek át jövedelmi adó sávhatárokat. Ez pedig a magasabb jövedelmi sávokban jellemző, leginkább természetesen a legfelsőben. Vagyis épp a legmagasabb jövedelműeket akadályozza a legkevésbé a jövedelmük emelésében.
Ez több szempontból is visszás. Az alacsony jövedelműek ugyanis eleve több hátránnyal indulnak. A tanulással történő jövedelememelési küszöbük a már korábban írtak miatt eleve magas. Általában nem igazán értenek a béralkuhoz sem, sokszor ugyanis nem eléggé jók ehhez a kommunikációs képességeik. Ráadásul ők azok, akik az alacsony hozzáadott értékű munkát végeznek, így a munkaadóik sem feltétlenül engedhetnek meg jelentős bérnövelést. Ez viszont azt jelenti, hogy a jövedelem növelési lehetőségek lényegesen szűkebbek lehetnek, ami azt is jelenti, hogy kevesebben tudnak élni velük.
A magas jövedelműekre viszont mindezeknek szinte pont az ellentéte igaz. Sok esetben tanították is nekik a béralkut, de ha esetleg mégsem, a képzésükben eléggé sok olyan elem van, ami fejleszti a kommunikációs képességeiket. A tanulási jövedelememelési küszöbük az alacsony kockázatok miatt kimondottan alacsony. Ráadásul magas hozzáadott értékű munkát végeznek, sokszor magas profitrátájú ágazatban. Vagyis a munkaadóik viszonylag könnyen ki tudnak gazdálkodni egy jelentős béremelést.
Mindezt összevetve azt jelenti, hogy a magas jövedelműek gyakran – mondhatni rendszeresen – meg tudják növelni a jövedelmüket, így összességében az ő jövedelmükre a folyamatos növekedés a jellemző, akár viszonylag gyors ütemben. Az alacsony jövedelműek ezzel rendszeres jövedelem emelést csak nagyon kis mértékben tudnak elérni, érdemi jövedelem emelkedés akkor történik, amikor az ő munkájukban is munkaerőhiány alakul ki, ami a munkaadók egy részét hatékony bérezésre ösztönzi, másokat technológiaváltásra. Ám a munkaadók harmadik csoportja egyszerűen bezárja a kaput és elbocsájtja alkalmazottait, mivel képtelen kifizetni a magasabb béreket. Ezzel viszont megszűnik a munkaerőhiány. Ez ahhoz vezet, hogy az alacsony jövedelműek jövedelemének változása lépcsőszerű. Hosszú alacsony növekedésű szakaszokat váltanak rövid, nagyon gyors növekedésű időszakok.
A köztes jövedelmek tulajdonképpen a két véglet jellemzőinek kombinációja. Hosszabb nem túl gyors növekedési időszakokat követnek rövid, gyors jövedelemnövekedések. Ugyanakkor a lapos növekedési időszakban gyorsabban növekednek a jövedelmek az alacsony jövedelmeknél, ám a meredek időszak sem olyan meredekek, mint ott.
Az egykulcsos adórendszer egész egyszerűen nem befolyásolja ezt. Ellenben a progresszív adórendszerre ez már nem igaz. A legfelső jövedelmi sávban a magas adókulcsok ellenére is folyamatos gyors jövedelemnövekedés az igaz. Mi több, a legális adóoptimalizációs lehetőségek (pl. a fizetés egy részét nem bérként, hanem részvényopciós lehetőségként kapja meg, amire esetleg még hitelt is kap) miatt akár még csökkenhet is a valós adókulcs.
Az alacsonyabb jövedelmek esetében azonban a lapos növekedés időszak még laposabbá válik, mivel beszűkíti a lehetőségeket és akár még a meglévő növelési lehetőségek kihasználása is elmaradhat. Egész egyszerűen előfordulhat ugyanis, hogy egy pár százalékos növekedés haszna annyira kevés, hogy nem éri meg részükre az energia befektetés. Ráadásul a lapos időszak nem egyszerűen laposabb, hanem hosszabb is lehet, vagyis megeshet, hogy a jövedelmek valóban hosszú ideig stagnálnak. Ám a gyors növekedési időszakok is rövidebbek lesznek, ám korántsem meredekebbek. Egész egyszerűen a progresszív adórendszer miatt a munkaadók hatékony bérezés, technológiaváltás miatt lehetséges béremelésének a költsége gyorsabban nő, mint a kifizetett bérek, így mind a munkavállalók, mind a munkaadók úgy érezhetik, hogy becsapták őket. Ez viszont még inkább arra ösztönözheti a munkaadókat, hogy alacsonyabb bérszínvonalú helyekre telepítsék át az alacsony hozzáadott értékű termelésüket. Ez viszont rendre újra megújítja a béreket visszafogó munkanélküliséget.
Ha mindez nem lenne elég, ez az állapot még inkább kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a munkavállalókat, amely beszűkíti a továbbtanulási lehetőségeiket, megnövelheti a kockázataikat. Így kevesebben fognak továbbtanulni és így megnövelni a jövedelmüket, és egyúttal szűkíteni a saját korábbi képzettségi szintjükön a munkakínálatot. Ez ismét a jövedelem növekedés ellen hat.
Természetesen mindezen hatások kellően aktív és megfelelően kiválasztott társadalom- és oktatáspolitikával enyhíthetőek, ám ennek alkalmazását az egykulcsos adórendszer sem zárja ki.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem lehet tenni semmit az adórendszerrel a leginkább rászorulók érdekében. Hazánkban több, mint hatvanféle adó van, amely jelentősen megterhelik mind a munkaadókat, mind a munkavállalókat. És nem csak az általuk elvont jövedelmek révén, hanem a hozzájuk kapcsolódó adminisztráció révén. Mindeközben az adóbevételek kb. kétharmada összesen nyolc adófajtából származik. Kevesebb, szektorsemlegesebb adó – még ha a teljes elvonás nem is változik – lényegesen kisebb adminisztratív terhet jelent a vállalkozásoknak, így megnő a jövedelmezőségük. Ennek következtében – amikor kialakul a munkaerő hiányos helyzet – jobbá válhatnak a munkavállalók alkupozíciói. Amely összességében magasabb jövedelmet jelent, leginkább épp a legszegényebbeknek.
A "modern" baloldal általános és szinte elengedhetetlen toposza a feltétel nélküli alapjövedelem. Bár az utóbbi hetekben kevesebb írás jelent meg a témáról - inkább a korrupciós botrányok sora viszi a híreket - azonban a téma, az ötlet nem dobva lett, csupán háttérbe szorult az aktuálpolitika hatására. Nos, legalább az idei humorfesztivál sem marad el érdeklődés hiányában :)
Ez azonban kiválló alkalom, hogy egy kicsit foglalkozzunk az alapjövedelem mögötti kísérletekkel, melyekre oly lelkesen hivatkoznak az ötlet támogatói.
Nem voltam rest, utána olvastam az eddigi kísérleteknek, és azok természetesen valóban mind pozitív eredménnyel jártak – legalábbis a basicincome.org szerint mindenképp. Itt abba is hagyhatnám az írást, amiért nem teszem, az nem más, mint maguk a kísérletek. Azok ugyanis úgy voltak kialakítva, hogy eleve sikerre voltak ítélve, az elvárt eredménytől történő bárminemű eltérés komolyan ütközött volna a klasszikus közgazdaságtan tanaival. Amelyek amúgy nem támogatnak ilyen konstrukciókat.
Hogy megértsük ezt, röviden leírom a Namíbiai kísérletet, mert a mintapéldája annak, hogy miképp kell előre láthatóan pozitív eredményű kísérletet lefolytatni.
A végeredmény egyértelmű: fellendül a gazdaság, javul a táplálkozás, csökken a lakossági adósságállomány és még valamivel több időt is töltenek a fiatalok a tanulással és bevándorol a helyre egy rakás olyan ember, aki korábban máshol élt.
De mi is történt valójában? Nos, először is, egy hamis kísérlet. Hamis, hiszen az alapjövedelem forrása nem a helyi gazdasági tevékenységekre kivetett adó volt, hanem teljesen kívülről származott (leginkább a német protestáns egyház, a német kormány és néhány namíbiai magánszemély önkéntes adakozása). Vagyis az alapjövedelemmel szemben megfogalmazott kritikákban megfogalmazott hatások meg sem jelenhettek, hiszen nem növekedtek a helyben érvényes adók.
Ezek a hatások már csak azért sem jelenhettek meg, mert a kísérlet korlátozott idejű volt, vagyis a helyiek szokásaiba, viselkedésébe be sem épülhetett a feltétel nélkül megkapott jövedelem. Sőt az ismert hossz miatt inkább egy olyan ideiglenes hatás volt, amely egyszerűen lehetőséget adott a helyieknek arra, hogy egyrészt megengedhessék magunknak a jobb táplálkozást, másrészt visszafizessék a hiteleik egy részét (pláne, ha ezt esetleg még javasolták is a „megfigyelők” – avagy gondolkodj: már csak 8 hónap van hátra, aztán mi megyünk, én a helyedben még most fizetném vissza az adósságaimat, amíg van miből…).
Ráadásul a havi támogatás azért nem volt annyira egetverően bőkezű, abból bizony még Namíbiában is felkopik az ember álla, ha nincs mellette más jövedelme. Ezt a jövedelemforrást már csak azért sem adja fel az ember, mert ugye két év után véget ér a jóvilág, és akkor már nem biztos, hogy újra felveszik az embert. Pláne, hogy egy rakás bevándorló is jött, akik nem kapnak az alapjövedelemből (ahhoz előbb 12 hónapot kell helyben élniük) és ők bizony szívesen elvállalnak minden melót. Meg hát ugye a meló alapvetően mezőgazdasági természetű, esélyes, hogy a jóember a saját mikroparcelláját művelgeti.
Persze azért az ember többet költ, ami felpörgeti a gazdaságot. Pláne, ha egy többmilliós ország 1200 lelkes kisvárosában zajlik a kísérlet, így a többlet pénzt simán felszívja a gazdaság, nem vált ki inflációt (legalábbis nem több a szokásosnál).
Az igazság az, hogy a kísérlet tökéletesen bemutatta, hogy milyen hatással jár egy kis terület rövid idejű gazdasági támogatása, pláne, ha ahhoz még korrupció sem társul. Sokmillió ember önkéntes és nem annyira önkéntes (a német kormány az adófizetők pénzét adta bele) adománya valóban alkalmas arra, hogy 1200 ember életét jobbá tegye. Ez nem túl meglepő.
Más lett volna persze az eredmény, ha valamilyen formában kivetnek a közösségre összesen havi 12000 (fejenként 10) dollár értékű adót. Nem nehéz megjósolni, hogy mi történt volna: a lakosság vagy tiltakozott volna és lefújják a programot, vagy ha azt nem lehet, akkor szépen lelép onnan mindenki, vagy ha nem is mindenki, akkor legalábbis az, aki máshol is tud jövedelmet szerezni. Először a több alkalmazottat foglalkoztató munkaadók, majd egymás után a helyi egyéni vállalkozók is – hiszen nyilván rájuk testálták volna át az elmenekülő vállalkozások miatti kieső adóbevételeket. A végeredmény pedig az lett volna, hogy a kísérlet végére a helyben maradtak szegényebbek és alultápláltabbak lettek volna, mint valaha.
És ez a baj a nagy szociális programokkal. A legtöbb – ha épeszű az elosztása és csak korlátozott idejű – önmagában valóban segítene azokon, akiknek szánják, csakhogy mindegyikhez kell valaki, aki ezt finanszírozza. Ám a finanszírozás nem népszerű, az adófizetés egy olyan dolog, amit mindenki szeretné, ha más tenne meg. Éppen ezért a programokhoz szükséges adóztatás visszafogja a gazdaságot, illetve az részben áttelepülhet kevésbé adóztatott helyekre. A fejlett világnak az a „szerencséje”, hogy az adó messze nem az egyetlen ösztönző, és a fejlett világ fejlett intézményrendszere, szakképzett munkaereje sok ágazatban fontosabb, mint az adó, ráadásul a gazdasági érdekcsoportok a legtöbb esetben képesek megakadályozni a működésüket már veszélyeztető adószint kialakulását. Ami attól még visszafogja a növekedést és gátolja az alacsonyabb jövedelműek felemelkedését.
Éppen ezért a baloldalnak – ha valóban segíteni akar a rászorulókon – akkor inkább azon kellene elgondolkodnia, hogy egyrészt miképp könnyítse meg a vállalkozások alapítását és működését, másrészt hogyan segítse a szakképzetleneket a szükséges szaktudás és munkatapasztalat megszerzésében és miképp tehetné könnyebbé az önkéntes karitatív szervezetek működését a váratlanul jelentkező krízishelyzetek kezelésére.
Meglepő a natgeo legújabb minisorozata, Az Állam. Bár még csak az elős két részét volt alkalmam megtekinteni, de máris komoly kérdések kavarognak a fejemben. Különösen a sorozatot jellemző PC bullshit kapcsán. A sorozat - és itt van hazai aktualitása - ugyanis néhány elképzelt ember csatlakozását és életét mutatja be az ismert terrorszervezetnél a Daes-nél (nem kívánom őket másképp hívni). Annál a Daesnél, amelynek egyáltalán nem kicsi szerepe volt és van az európai menekültválság kialakulásában.
Beharangozó és a sorozat
A minisorozat beharangozója sem hagyott sok kétséget a valós probléma - európai és más fiatalok és mások csatlakozása egy nemzetközi terrorszervezethez - megközelítése felől, bár arra számítottam, hogy dramatizált jelenetekkel kapcsolatos tényfeltáró dokumentumfilm lesz. Nem az lett. Ugyanakkor a megközelítés, a beharangozó, "hittek, csatlakoztak, nem sejtették" már egy eleve sajátos alapállást ad a műsornak. Már nem elkövetők. Már áldozatok, akikkkel - és természetesen mindazokkal, akik valóban csatlakoztak - együtt lehet és kell érezni, hiszen szegények, csak hibáztak...
Ám álljunk csak meg egy pillanatra! Hittek? Mit? Attól még, hogy valaki az iszlám híve nem kell terrorszervezethez csatlakoznia. A legtöbb hívő nem is teszi ezt, sőt a legtöbbjük nem is támogat semmiféle terrorszervezetet. Vagy azt hitték, hogy egy jó ügyért küzdő csoporthoz csatlakoznak? Milyen jó ügy? Az, hogy egy közel másfélezer éve élt vallásalapító szavait kifordító iszlám törvénykezésű államot hozzanak létre? Mi is a gond azzal, hogy egy ország lakói saját maguk, megválasztott képviselőik útján határozzák meg azt, hogy miképp akarnak élni? És ha már iszlám törvények, nem feledkeztek meg egy pár dologról? Például arról, hogy talán a próféta nem is azt írta le, amit a vallási szélsőségesek hírdetnek? Nem feledkeztek meg véletlenül az iszlám legfontosabb előírásáról? Arról, hogy mindenkinek magának kell értelmeznie a próféta szavait és tetteit és nem másokat kell követnie birka módon?
Vagy azt hitték, hogy majd jót tesznek? Ártatlanok meggyilkolásával és terrorizálásával? Azzal, hogy megerősítik azokat akik ezt teszik? Azzal, hogy még szörnyűbbé teszik az amúgy is szörnyű szíriai polgárháborút? Azzal, hogy olyan előírásokat kényszerítenek az ott élőkre, amit azok nem éreznek magukénak?
Aligha. Mint a bíróság előtt álló két magyar ügye mutatja, inkább azt hitték, hogy ez menő dolog lesz. Menő dolog lesz harcjárműveket felrobbantani, menő dolog lesz lefejezést élőben nézni, sőt talán egyszer azt is megeengedik, hogy ők csinálták. Menő dolog lesz kiélni az erőszakot és nem úgy, mint mások, hogy leülnek egy kicsit és a virtuális valóságban felhentelnek néhány szörnyet. DE EZT nem mutatja be a sorozat. Nem mutatja be, hogy kik voltak a csatlakozás előtt (csak később utal pár dologra), hogyan jutottak el odáig, hogy csatlakoznak egy olyan szervezethez, amely leginkább a lefejezős videókról híres.
Azt sem mutatja be, hogy a csatlakozók előtt igenis ismert volt, hogy miféle szervezethez csatlakoznak. Pedig erről volt szó a tévében és az internetes hírportálokon is. Ha valakinek ebből nem jött le, az csak két dolog miatt lehetett. Az egyik lehetőség, hogy nem voltak hajlandóak azokat a híreket nézni és olvasni, amelyek bemutatták a brutális valóságot. Nem voltak hajlandóak saját maguknak feltenni a kérdéseket és valamiféle épeszű választ keresni arra. Nem voltak hajlandóak megvívni a saját belső küzdelmeiket. Vagyis semmit nem voltak hajlandóak megtenni, amit épp a saját hitük követel meg tőlük.
A másik lehetőség, hogy egyszerűen nem érdekelte őket. Nem érdekelte mindaz a szörnyűség, amit a szervezet tagjai elkövettek, nem érdekelte őket a mérhetetlen szenvedés, amit másoknak okozta. Sőt, még a saját közeli hozzátartozóik szenvedése sem érdekelte őket, amit a csatlakozással okoztak.
Mert csatlakoztak. Elmentek oda, nem törődve azzal, hogy az országaik eléggé egyértelműen deklarálták, hogy minek is tekintenek egy efféle csatlakozást. Csatlakoztak, hogy lerombolják mindazon civilizációs vívmányokat, melyet mások nemzedékek hosszú során, nem egyszer szörnyű áldozatok árán értek, építettek fel. Csatlakoztak, hogy ha úgy adja saját magukat robbantsák fel.
Nem sejtettek semmit? Mit nem sejtettek? Azt, hogy az iszlám kiforgatott törvényei uralkodnak ott? Azt, hogy egy háborús övezetben lesznek majd, ahol majd meg akarják ölni őket? Azt, hogy majd meg kell ölniük másokat? Azt, hogy egy nő a szervezeten belül legjobb esetben is csak feleség lehet, aki alig több (ha több egyáltalán), mint a férje rabszolgája? Pedig csak olvasni kellett volna. De talán nem is erről volt szó. Talán épp ez volt a vonzó. Az, hogy közvetlenül átélhetik az erőszakot (lehetséges mellékhatások: sújos sérülés, halál), az, hogy olyan dolgokat tehetnek meg, amit mások nem (lehetséges mellékhatások: minden picit is épelméjű ember megvetése, élve jogállamok fogsába kerülése esetén hosszú, hosszú börtönévek). Vagy épp az, hogy a terror matrónái legyenek és végre szabadon kiélhessék a más nők megalázására vonatkozó vágyaikat. Vagy csak annyi, hogy ne kelljen önálló személyiségként viselkedniük, élniük, csak megtegyék azt, amit mások mondanak, hogy alávethessék magukat mások akaratának.
Miért is kellene nekem velük együttéreznem? Azokkal, akik tömeggyilkos ideológia szolgálatába álltak? Akik olyanokhoz csatlakoztak, akkik örömüket lelik mások megalázásában, meggyilkolásában, a fegyver nyújtotta hatalommal való visszaélésben. Akik úgy követelik, hogy felnőttként kezeljék őket, de nem hajlandóak arra, ami egy felnőttől elvárható, hogy saját maga gondolkozzon, hozza meg a döntéseket?
Miért kellene együttéreznem azokkal, akik nem hogy nem éreztek együtt másokkal, hanem még csak fokozták azok szenvedéseit? Akik elvették másoktól azt a lehetőséget, hogy a saját boldogulásukat keressék.
Miért nem annak mutatjuk be ezeket az embereket, akik valójában? Megfelelő erkölcsi érzék nélküli terroristáknak, akik fájdalmat akarnak okozni másoknak? Akik ha megtehetik, a puszta lehetőség miatt mások ártalmára vannak? Akik abban lelik örömüket, hogy korlátozzák mások jogait?
Ezzel pedig egy sokkal alapvetőbb kérdéshez jutunk el. Miért áldozzuk fel a szent PC jegyében azt, hogy a dolgokat annak nevezzük, ami? Mert persze, fontos megértenünk azt, hogy a szörnyűségek elkövetői miért teszik azt, amit tesznek. De nem azért fontos, hogy együttérezzünk velük, hogy felmentsük őket a tetteik alól. Azért fontos, hogy megelőzzük az ilyen tettek elkövetését. Azzal, hogy kezeljük azokat a problémákat, ami embertársainkat fogékonnyá teszi a gyilkos ideológiák iránt. És azzal, hogy időben azonosítjuk az ilyen egyéneket és csoportokat, feltárjuk a csoportok belső dinamikáját és feltesszük azt a kérdést magunknak: hogyan lehet a szabadságjogok feláldozása nélkül mérsékelni vagy megszűntetni az általuk jelentett veszélyt.
A minap egy érdekes cikk jelent meg a Kettős Mérce blogon a (nem csak) budapesti bérlakás piacon kialakult helyzetről, a lakásbérleti árak jelentős megugrásáról. A blog – tulajdonképpen helyesen – a kormány lakáspolitikáját hibáztatta a kialakult helyzetért és természetesen megoldást is kínált a helyzetre – ezzel már kevésbé értettem és értek egyet.
Az egyet nem értésem oka nyilván az eltérő világszemléletből adódik. A blog alapvetően – és őszintén felvállaltan, amit nagyra becsülök bennük – baloldali beállítottságú, míg jómagam – mint erre a cikk címe is utal – inkább liberális vagyok. Azonban a részletek megértéséhez, és annak ismertetéséhez, hogy a hozzám hasonlóak milyen megoldást tartanak optimálisnak, érdemes magát a problémát megérteni.
A probléma – a felszínen – a lakások bérleti díjának váratlan, jelentős megugrása. A probléma bár elsősorban a szabad (kiadásra váró) lakásokat érinti, de – legalábbis részben – átterjedt a már szerződésekkel lekötött lakásokra is. A Kettős Mércés cikket író helyesen ismerte fel, hogy a lakásárak megugrásának egyszerű közgazdasági oka van, megbomlott a kereslet és a kínálat egyensúlya és csak egy jelentősen magasabb árszint mellett állt helyre. Ugyanakkor az egyensúly megbomlásához vezető okokat már csak részben tárta fel.
A lakáspiacnak (mármint a lakás bérleti piacnak) már az alaphelyzete is furcsa: mind a kínálati, mind a keresleti oldalon csökkenés mutatkozik. A kereslet oldali csökkenés oka a demográfia, ma kevesebb fiatal van, mint évtizedekkel ezelőtt. Ugyanakkor a fiatalok számának a csökkenése már erős mérséklődésben van, és a fiatalok – szerencsére – egyre magasabb arányban döntenek a továbbtanulás mellett. Így a piac hozzájuk kapcsolódó szegmensében – középtávú lakásbérlet – akár növekedés, vagy legalábbis stabil állapot is lehet a keresleti oldalon.
A kínálati oldal már egy trükkösebb téma. Az ország – vagy akár a nagyvárosok – lakásállománya egyáltalán nem mutat csökkenő tendenciát, ugyanakkor a kormányzat Családi Otthonteremtési Kedvezménye – akárcsak a korábbi lakásvásárlást célzó hasonló költekezések – felélénkítette a lakásvásárlási piacot. Fontos tudni, hogy – nagy valószínűséggel – nem egy tartós hatásról beszélünk, csupán arról, hogy a piaci beavatkozás minden, a szükséges tőkével és vásárlási szándékkal rendelkező szereplőt arra ösztönzött, hogy most vásároljon lakást. A hatásmechanizmus egyik – kisebb – része maga a kedvezmény, néhány családnak valóban könnyebb lett így a lakásvásárlás – legalábbis, ha még az elején, az ingatlanárak megugrása előtt, vagy korai fázisában tudtak élni a lehetőséggel. A másik – nagyobbik – része a lakáspiaci infláció, így a kellő tőkével rendelkezők – épp a tőkéjük értékvesztésének megakadályozása érdekében – arra kényszerültek, hogy azonnal lakást vásároljanak, mert később, a magasabb lakásárak miatt ezt már nehezebben tennék meg.
Természetesen itt is igaz, hogy a piac különböző szegmensei átjárhatóak. A lakásvásárlók egyrészt természetesen kiléptek a bérlők piacáról – csökkentették a keresleti oldalt – másrészt viszont részben olyan lakásokat vásároltak meg, amelyek addig bérbe voltak adva, így a kínálati oldalt csökkentették. A két hatásnak ki kellett volna egyenlítenie egymást, de ez láthatóan nem történt meg. Ennek oka részben az, hogy a vásárlók egy része nem volt jelen a bérleti piacon, másrészt pedig az, hogy az élénkülő lakásvásárlási kereslet arra ösztönözte a lakások tulajdonosait, hogy inkább kivonják a lakásukat a bérleti piacról a lakás jobb értékesíthetősége érdekében, ami tovább szűkítette a kínálatot.
A kínálati oldali szűkülése azonban nem csak a lakásvásárlási támogatás, hanem a lakások egy részének turisztikai célú rövid távú bérbeadási piacra (pl. Airbnb) történő átvándorlása áll. Vagyis a lakások tulajdonosai nem egyetemistáknak, vagy más közép- vagy tartós lakásbérlőknek adják ki a lakásaikat, hanem néhány napra, hétre adják ki turistáknak.
A Kettős Mérce cikkének szerzője itt meg is állt az okok kutatásában (csak az önkormányzati szociális bérlakás építési program hiányát említi még) és ennek megfelelően fogalmazta a javaslatait, amely két nagy körben foghatóak össze. Az egyik a szociális bérlakás állomány bővítése, a másik a tulajdonosi jogok (további) korlátozása. Ugyanis a tulajdonosi jogokat korlátozza mind az, hogy a tulajdonosok ne adhassák ki a lakásukat korlátlanul idegenforgalmi céllal, mind az, hogy a nyakukba kapnak egy jó kis adót a lakás bérbeadásának „ösztönzésére”. Sajnos azt kell, hogy mondjam erre, hogy bizony kibújik a szög a zsákból, a baloldal magántulajdon ellenessége, mert a tulajdonosok maguktól nem tennék azt, ami nekik és a köznek jó. Biztos hobbiból, ostobaságból vagy gonoszságból.
Pedig csak azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért is éri meg jobban a lakások idegenforgalmi célú kiadása – ami a többi alternatívához képest eléggé sok munkával jár és adóügyi szempontból jól ellenőrizhető – vagy értékesítése, mint a középtávú vagy tartós bérbeadás, és miért nem reagálnak a megfelelő tőkével és hitelképességgel rendelkezők a helyzetre azzal, hogy maguk építessenek bérbeadási céllal lakásokat?
Mi viszont tegyük fel, és ha tudjuk, válaszoljuk meg ezeket a kérdéseket! Szóval miért Airbnb vagy lakáseladás a bérbeadás helyett? Természetesen a válasz többrétű. Egyeseknek egyszerűen most van tőkére szükségük, és ezért adják el a meglévő lakást a bérbeadás helyett. Az ilyen helyzetben lévők – és a bérlakás piacról így kikerülő lakások – száma normálisan egy bizonyos állandó érték körül mozog, akiket általában kisebb-nagyobb mértékben ellensúlyoznak a piacra belépők. Ha ennek egyensúlya jelentősen felborul, annak oka van, esetünkben nem más, mint a CSOK által kiváltott lakásértékesítés piaci infláció. A lakástulajdonosok részéről a tartás és bérbeadás lenne a logikus lépés, ha csak a kínálati oldalon jelennének meg. Ám sok lakástulajdonos mind a kínálati, mind a keresleti oldalon jelen van, így egyesek úgy érezhetik – meglehet megalapozottan – hogy a birtokukban lévő értékesíthető lakás ára kevésbé fog nőni, mint a megvásárolni kívánt ingatlané. Ebben az esetben pedig az ésszerű döntés a mielőbbi értékesítés.
Ám nemcsak a CSOK által kiváltott ingatlanpiaci infláció az eladások, és pláne nem az idegenforgalmi célú bérbeadás oka. A probléma az, hogy a bérlakások esetében – legalábbis a lakástulajdonosok megítélése szerint – magas a bérlői nemfizetés kockázata, amely gyakran azzal jár, hogy a bérbeadó nem tud megszabadulni a bérlőtől és az utóbbi az elmaradó bevételen túl a kiköltözése, kilakoltatása idejére „lelakja” a lakást, így a tulajdonosnak az újbóli bérbeadás előtt azt még helyre is kell állítania. Ha a potenciális bérbeadók így látják a bérbeadás kockázatait, akkor – különösen azok, akiknek nincs elég bérbe adható ingatlanuk a kockázatok terítésére – részükről teljesen ésszerű viselkedés a lakás értékének azonnali realizálása annak eladása révén, vagy az ingatlan a piac más, például az idegenforgalmi piacon történő hasznosítása. Különösen igaz ez, ha az utóbbiban esetleg alacsonyabbak és jobban kezelhetőek a kockázatok.
Ám tegyünk fel még egy kérdést! Miért vélik úgy az ingatlantulajdonosok, hogy magas a bérlői nemfizetés kockázata, és ennek bekövetkezte esetén nem, vagy csak nehezen tudnának megszabadulni a bérlőtől? A választ már sajnos épp ott kell keresni, ahonnan a legtöbb baloldali a megoldást remélné. Hazánkban – sok nyugat-európai országhoz hasonlóan – sajnos némiképp korlátozott a tulajdonosok tulajdonjoga. És a korlátozó tényező nem elsősorban vagy kizárólagosan a szerződés, hanem a jogszabályok előírásai. Ugyanis hazánkban is létezik a kilakoltatási moratórium intézménye. Ez „normálisan” a fűtési időszakra vonatkozik, ami azonban meglehetősen hosszú időszak. Így a bérlő nemfizetővé válása esetén a tulajdonos sok esetben nem teheti ki a bérlőt a lakásból, hogy szegény meg ne fagyjon az utcán. Vagy csak a lakhatásáról történő gondoskodás esetén teheti ki, vagyis épp annak a lakástulajdonosnak kellene lakást keresni és bérelni, akinek a bérlője nem fizette a bérleti díjat. Nem volt véletlen az idézőjel a „normálisan” szón. Mert ez nem normális.
Valójában ez a szabályozás olyan helyzetbe hozza a tulajdonost, hogy ha törvényesen jár el – engedi bejelenteni a bérlőt a lakásba, fizeti a bérleti díj után az adót – akkor a bérlő nem fizetése esetén – származzon akár az a bérlő önhibáján kívülről vagy épp a saját hibájából, netán döntéséből – még éppen ő kerül nehéz helyzetbe. Kénytelen tűrni a nem fizető bérlő ingatlanban maradását legalább a fűtési időszak végéig, sőt úgy fizetni a rezsiköltségeket, hogy a bérlő esetleg azokat sem fizeti. Ha nem fizeti, akkor pedig az ő költsége lesz a közművek ki- és visszakötésének a díja. A tulajdonos legfeljebb mérsékelni tudja ezen veszteségét, ha van elég tőkéje a bérlő más, alacsonyabb költségekkel járó lakásba történő áthelyezéséhez, mivel így a felszabaduló ingatlant újra ki tudja adni, remélhetően immár egy a fizetési kötelezettségeinek eleget tevő bérlőnek. Éppen ezért terjedtek el a lakásbérleti „zsebszerződések”, amikor a bérlő csak lakhat a lakásban, de nem jelentheti be lakó, vagy tartózkodási helyként, és a tulajdonos is nagyvonalúan „elfeledkezik” az adók befizetéséről.
Ugyanakkor ez a törvénytelen állapot magas kockázatokkal jár, mind a bérbeadó, mind a bérlő részéről. Az utóbbi – mivel nem hivatalosan lakik a lakásban – kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a bérbeadó bármikor önkényesen megemelheti a bérleti díjat vagy felmondhatja a bérleti szerződést. A bérbeadó sincs azonban sokkal jobb helyzetben. Mivel nem fizet adót, ezért mindig fenyegeti annak a réme, hogy egy jó szándékú személy feljelenti az adóhatóságnál, amely így hamar rájöhet a turpisságra, az adó meg nem fizetésére. Ráadásul a lakást hirdetnie is kell a kiadáshoz, így egy szemfüles adóellenőr már ennek alapján is kiszúrhatja, hogy itt márpedig adófizetési kötelezettség keletkezett és ellenőrzi, hogy annak eleget tett-e. További probléma, hogy a bérlő esetleg nem tud róla, hogy ő bizony zsebszerződést írt alá és netán elkezdheti követelni a bérlői jogait (lakhely bejelentése, nyugalomhoz való jog, vagyis az, hogy a tulajdonos nem zaklathatja) és esetleg az állami szerveknél teszi ezt. Ez már nem a klasszikus közgazdaságtan által kedvelt győztes-győztes, hanem inkább egy vesztes-vesztes szituáció.
A vesztes szituációkból pedig mindenki kitörni igyekszik. Azok, akik képesek és hajlandóak munkát fektetni bele azok átnyergelnek az idegenforgalmi célú lakáskiadás piacára. Ott a vendégek csak előre meghatározott időre válnak jogosulttá az ingatlan használatára és a fizetést is kevésbé képesek és hajlamosak elkerülni. A tulajdonos is nyugodtan bejelentheti a tevékenységét és befizetheti az adót, azzal nem idéz a fejére számára magas kockázatokat jelentő kötelezettségeket. Nem mellékesen pedig az adóhatóság is csak annyira fogja nála tiszteletét tenni, mint bármely másik egyéni vállalkozónál. Vagyis legfeljebb az adójogszabályok ellentmondásaitól kell tartania, ha amúgy tudomása szerint befizette az adót. Mások nem képesek vagy hajlandóak a többletmunkát belefektetni az ingatlanba, így számukra az értékesítés válik az optimális megoldássá. Megkapják a lakás értékét, befizetik utána az adót és a továbbiakban nincs gondjuk a lakással, szabadon használhatják fel, vagy fektethetik be a tőkéjüket, az utóbbi esetében egy olyan ágazatban, ahol képesek kezelni a kockázatokat.
Mint az a fentiekből jól látható, az ingatlan tulajdonosok nem hobbiból, ostobaságból vagy puszta gonoszságból választanak a szociális szempontoknak és a vélt érdekeiknek ellentmondó megoldásokat. Azért döntenek így, mivel éppen maga az állam teremtett olyan szabályzó rendszert, amelynek keretei között csak egy nagyon magas bérleti díj színvonalon éri meg a középtávú és tartós lakáskiadás. Az állam ugyanis a tulajdonosokra tolta, tolja a szociális szükséghelyzetek (a bérlő önhibáján kívüli fizetésképtelenné válása) megoldásának terheit ahelyett, hogy maga tartana fenn szociális szükséglakásokat. Így viszont módosítja a bérlők egy – meglehet, hogy csak kicsiny – részének a viselkedését, így viszont olyan helyzetet teremt, hogy a bérlakás piac kínálati oldalán a kevés számú lakással rendelkezők kockázatai már olyan magasra emelkednek, ami egy részüket a piacról történő kilépésre, vagy más piacokra történő átlépésre ösztönzi. Ez viszont szűkíti a kínálatot és a kereslet és a kínálat egyensúlya egy magasabb árszint mellett áll helyre. Ennél már ugyanis a piacon maradt kis szereplők számára is megéri, megérheti a lakás kiadás, különösen akkor, ha a magas ár kikényszeríti a társbérletet. Társbérlet esetén ugyanis sokkal kisebb a bérlői nemfizetés esélye, mivel a többi bérlő képes lehet pótolni a nem fizető bérlő bérletrészét, továbbá maguk fognak fellépni a nem fizető bérlőtárssal szemben a bérleti joguk megóvása és az extra befizetéseik visszakapása érdekében.
Ám nem csak a tulajdonosi jogok védelmével van probléma, hanem – éppen azok korlátozása miatt – a bérlői jogok sem tudnak megfelelően érvényesülni. Több esetben is hallani lehetett arról, hogy a lakástulajdonosok váratlanul jelentősen, 50%-al több lakbért követtek olyan bérlemények esetében is, amelyek tartósan ki voltak adva és lakott bennük bérlő. Ez jól mutatja meg, hogy az állam mennyire nem jól védi a bérlők jogos érdekeit. Ugyanis alapvető követelmény lenne, hogy az állam intézményei betartassák a szerződésekben foglalt jogokat és kötelezettségeket. Ugyanakkor az ilyen esetek azt mutatják, hogy ez nem történik meg a kellő mértékben, sőt a károsultak nem is hisznek benne és nem is fordulnak a bírósághoz a jogaik védelme érdekében. Itt jutunk vissza azonban a zsebszerződésekhez. A károsultak valószínűleg korábban sem jelenthették be a bérleményüket lakó- vagy tartózkodási helyként, mivel a rossz szabályozás miatt ahhoz nem maga a bérleti szerződés, hanem a bérbeadó hozzájárulása kell. A bérlők pedig elfogadták ezt, mert így olcsóbban, vagy egyáltalán hozzájuthattak a bérleményekhez. Mindez azonban jól mutatja meg, hogy a kormányzatok szociálpolitikai intézkedéseinek az árát – paradox módon, de közgazdaságtani szempontból törvényszerűen – éppen a védeni, támogatni kívánt társadalmi csoportok, jelen esetben a lakásbérlők fizetik meg.
Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: miért nem építenek a megfelelő tőkével rendelkezők maguk bérlakásokat? Ennek okai ismét sokrétűek. Bérbeadás céljából lakóépületet építeni akkor éri meg, ha az belátható időn belül megtérül a befektetők részére. Ma új építésű, lakóparki lakások beruházási négyzetméter ára 280.000 – 400.000 Ft. között mozog a nagyvárosokban és Budapesten az épület kialakításától, elhelyezkedésétől függően. A havi bérleti díj – az áremelkedés után – négyzetméterenként 2.500 – 3.000 Ft. között mozog ugyanezen kategóriában. Ez a jelenlegi árak mellett – ha nem lennének adók – 9-11, a korábbi lakbérek mellett 13-18 éves megtérülési periódust jelentene, amelyek alapján megérné a bérlakás építés. Csakhogy a megtérülési periódus valójában sokkal hosszabb. Egyrészt van adó, és aki bérbeadás céljából épít lakást, az nem tud ez alól kitérni. A lakásbérleti ágazatban – mivel itt nagyüzemi bérbeadásról van szó – a bérleti díj 90%-a után 29%-os adóelvonással kell számolni a reménybeli befektetőnek. Ugyanakkor már az építkezésnél megjelenik néhány extra adó, így vélhetően nem lövök nagyon messze, ha feltételezem, hogy a bérlakás építés és bérbeadás teljes adóelvonása valahol a bérleti díj 30%-a körül lehet. Ez a mai lakbérek mellett 13-16 éves, a tavalyiak mellett 18-25 éves megtérülési periódust jelent.
Ha a nem fizető bérlők jelentette kockázatot is figyelembe vesszük, akkor mindjárt azt látjuk, hogy az albérleti díjak csak most érték el azt az értéket, hogy a lakásbérletbe történő befektetés egyértelműen jobb megtérülési mutatókkal járjon, mint más nem high-tech befektetések. Ugyanakkor a korábbi megtérülési mutatók alapján is jó, csak éppen más hagyományos befektetési formák közül nem kiemelkedő befektetésnek számított volna a bérlakás építés.
Ugyanakkor a bérlakás építés egy erősen bizalomigényes befektetési forma. Aki tényleg ebbe fektet be, az nem köthet „zsebszerződéseket” és így nem is emelheti meg önkényesen a bérleti díjakat. Így a beruházáskor azt kell mérlegelnie, hogy mennyire és milyen irányban fog megváltozni a piaci környezet. Ugyanis a befektetés akkor éri meg, ha a bérleti díjak – és így a meglévő lakásállomány jövedelemtermelő képessége – nem veszítik el az értéküket az infláció következtében. Ez stabil lakbérek és 18-25 éves megtérülési periódus mellett évi legfeljebb 2%-os inflációt jelent, mivel a megtérülési periódus még így is 22-32 év körülire növekszik. Mindezeken túl a befektetőnek a kormányzatok lakáspiacokat érintő szociálpolitikáját is előre kell becsülnie, vagyis azt, hogy azok engedik-e szabadon alakulni a lakbéreket, vagy esetleg beavatkoznak, korlátozzák azt.
Természetesen a befektetőknek nincsen olyan üveggömbje, amiből ezt megjósolhatnák, ezért a jelent és a múltat, a megfelelő politikai szereplők viselkedését és hitelességét veszik alapul. Ha a jegybanki szereplők mind a múltbéli viselkedése, mind a jelenlegi szereplők hitelessége azt mutatja, hogy a jegybank elkötelezett az árstabilitás mellett, akkor – legalábbis onnan – vélhetően a jövőben sem lesz miért aggódnia. Ha a kormányzat a múltban sem avatkozott be a lakás- és kapcsolódó (pl. rezsi) piacokba és a jelenlegi szereplők sem emlegetnek ilyesmit, akkor részükről is feltételezi, hogy a jövőben sem fogják ezt tenni. Így még az előre láthatóan 32 éves megtérülési periódus mellett is érdemes befektetni. Ha ellenben ezek közül egy is kérdéses, akkor az elfogadható megtérülési periódus hamar 20-25 évre, ha pedig mindkettő esetében voltak vagy vannak kihívások, akkor az elfogadható periódus 20 év alá fog csökkenni.
Hazánk esetében sajnos az utóbbi áll fenn. A kormányzatok többször és súlyosan beavatkoztak (és most is ezt teszik) lakás- és kapcsolódó piacok működésébe és az ország jegybanki múltja és jelene sem makulátlan. Az unortodox gazdaság- és jegybanki politika a potenciális befektetőket a rövidebb megtérülési idejű piacok felé tereli, így csak a jelenlegi lakásbérleti árak ütötték meg azt a küszöböt, hogy valóban megérje abba befektetni, ami az építőipari beruházások átfutási ideje alapján azt jelenti, hogy csak két-három év múlva várható a lakásbérleti piacon olyan bővülés, amely képes lehet azt stabilizálni.
Mit lehet tenni? Először is érdemes lenyugodni. Több évtized alatt kialakult problémát nem lehet két hónap alatt megoldani. Hiába vágyunk azonnali megoldásra, azok jobbára csak elodázzák és felerősítik a problémákat és még hosszabbá teszik a valódi megoldáshoz szükséges időt. Ám tétlenül sem érdemes ülni.
Már viszonylag rövid távon is sokat segíthet a kilakoltatási moratórium intézményének megszűntetése. Ezzel épp a kevés lakással rendelkező tulajdonosok kockázata mérséklődne és válnának érdekeltté a lakásbérleti piacon történő maradásra illetve visszatérésre. Így bővülne a kínálat, ami megfékezné a lakásbérleti díjak emelkedését, sőt talán még mérséklődnének is némileg az árak. Ugyanakkor a bérlők is jobb helyzetbe kerülnének, a bérbeadók sem lennének érdekeltek a lakcímbejelentések korlátozásában.
Mindenképen szükséges lenne ugyanakkor a szociális szükséglakás állomány bővítése az önkormányzatok részéről az önhibájukon kívül fizetésképtelenné válók kríziseinek kezeléséhez. Ugyanakkor ezek nem kell, hogy szociális bérlakások, vagyis hosszú időre igénybe vehető, hanem szükséglakások kellenek, hogy legyenek az átmeneti krízisek kezelésére. A fizetőképesség helyreállása után el kellene hagyniuk a szükséglakást.
A lakcímbejelentés rendszerére is ráférne a korszerűsítés. Biztosítani kellene, hogy a szerződés bemutatása – ellenőrzés után – is elegendő legyen a lakó-vagy tartózkodási cím bejelentéséhez, így mérsékelhetőek lennének a visszaélések. Célszerű lenne az igazságszolgáltatás működésének felgyorsítása a kapacitásainak bővítése által, így a felmerült jogviták gyorsabban megoldhatóbbá válnának és megerősödne a szerződések szentsége. Ez elejét venné a lakbérek egyoldalú megemelésének.
Alapvető változás szükséges a szociál- és jegybanki politikában. Az előbbi terén olyan rendszer szükséges, amely a szociális problémák megoldását nem egy-két társadalmi csoportra nyomja rá, amely piacok működésének megzavarása nélkül éri el a célkitűzéseket. A jegybanki politika terén is egyértelmű elkötelezettség szükséges az árstabilitás mellett. A gazdaság infláció általi felpörgetése ugyan vonzónak tűnhet, de ez megnöveli a hosszú távú befektetések kockázatát, így visszafogja a bérlakások építését, így egyrészt csökken a kínálat – ami áremelkedéshez vezet – másrészt a bérlakás állomány kevésbé illeszkedik a fogyasztói igényekhez. Mi több, folyamatos kihívásnak teszi ki a lakásbérleti szerződéseket, így még azok bérleti díja is megemelkedhet, akik már bent laknak a lakásokban. Az infláció miatt pedig a bíróságok alkalom adtán kénytelenek elfogadni a lakástulajdonosok érveit a korábbi díjak értékvesztéséről, így viszont meglazul a szerződések szentsége. Vagyis az infláció által gerjesztett növekedés árát épp a legszegényebbek fizetik ki. Még nagyobb probléma, hogy ha ma meg is születnek a szükséges kormányzati döntések és hiteles jegybanki szereplők kerülnek is kinevezésre, akkor is egy-két évtized, mire a potenciális befektetők elhiszik, hogy nyugodtan hosszú megtérülési idejű befektetésekbe kezdhetnek.